Pocsék nap. A fagyhalál szélén álltam ma. Nekem nem csontig hatol a hideg, hanem egyenesen a génejimbe van már. A receptorok felveszik. Inger átalakul ingerületté. Borzalmas, ahogy végigfut az idegrendszerem, a génjeimbe van. Talán már ezzel születtem. Anya minden évbe a születésnapomon el szokta mondani, hogy hogyan is születtem. Ez amolyan hagyomány nálunk. Vagy nem tudom. De sose kérdeztem tőle, milyen idő volt aznap?! Hideggel jöttem és azzal távozom. Sokszor csak az tart vissza a fagyhaláltól, hogy újra és újra újjászületek azzal a mosollyal, amit az embereknek ajándékozok reggel. Mert van, aki értékeli, ha rámosolygok.
Van egy villamosvezető barátom, aki múlt héten hozott nekem kávét és forrócsokit. De mától rászoktunk a teára. Azt mondta, hogy holnap is hoz nekem. És hogy tegezzem végre. Azt hiszem ezek azok a pillanatok, amiért érdemes élni. Pedig csak odaadom neki az újságot. Ő nem tartozik nekem semmivel. De ő jön és hozza és viszi és félt, hogy beteg leszek. Pedig már az vagyok. Pocsék nap volt. Vagy nem tudom.
A szavaknak súlyuk van. De tényleg. És sokan bele se gondolnak ebbe. Vagy a következményekbe. Mert lehet nem gondolják komolyan... de egy szó, egy mondat, vagy akármi meghatározhatja a gondolkodásunkat. Befolyásolja az agyműködést. Elronthatja az egész napot.
Gyűjtöm ezeket a szavakat. Szériahibás vagyok. Tudom. És azt is, hogy utálsz. Buta. És műveletlen. A paraszt volt a legkedvesebb. Vagy már nem tudom. És csúnyán beszélek. Ezt én mondom. Én tudom, hogy annyira mocskos a szám, hogy ezen már semmiféle szappan és fogkrém nem segíthet. Az évek megtették a hatásukat. Persze, te tudod és hallgatod... és sosem kérdezel vissza. Nem akarsz vájkálni és túrkálni. Vagyis nem mindig...de belegondoltál tényleg? "Durva". Mosolyogni kell. Mert azzal félre tudom vezetni őket. És téged. Meg bárkit, akit akarok. Mosolyogni kell mindig. Reggel, délben, este. A szám ki van száradva. Az orrom piros. És a lábam a legundorítóbb. Egyszerűen hánynom kéne magamtól. Kívülről, belülről egyaránt. Lassan tényleg hiányzik rólam az a felsőtest is, amiről írtak. Elhagyom saját magamat.

Egyre többször jut eszembe az az emlék. Ideje lenne végre kiadni magamból.

Felkészültél a legnagyobb fájdalomra?