Riddler-t hallgatok. Felhozta bennem "azokat" az emlékeket. Amikor mentem haza a garázsból, a vizes fűbe és ködbe... az állomásra. Azt hiszem, akkor is Riddler ment, amikor a legelső pánikroham tört rám a buszon és le kellett szálljak, mert azt hittem meghalok. Akkor már nagyon rossz passzba voltam. Egy órát kellett várjak a következő buszra és azt hittem meghalok, mert féltem és csak köd volt előttem. Nem tudtam mit kell tennem ilyen helyzetbe. Csak leugrottam a buszról és leültem a padra... és ott ültem. Mocskosul kész volt minden a fejembe. Csak úgy jöttek a gondolatok, nem tudtam leállítani az agyamat, ki akartam tépni a helyéről. Vagy, amikor kiraktak a garázsból és az állomáson kellett éjszakázzak télen. Csak ültem az állomáson és szerintem az mp4-em mentett meg a fagyhaláltól, hogy hallgattam a zenét... Akkor már úgy ismertem a várost, mint a tenyeremet. Akkor még otthon laktam. Nem kívánom senkinek azt az időszakot. Az már a halál szele volt. Meg kellett volna érezzem, hogy baj van. De nem tudtam... Semmit sem tudtam, hogy mekkora baj lesz alig két hónap múlva.
Csak ültünk "ott" ketten és sírtunk.
Azóta is volt háromszpr pánikrohamom. Mármint mióta Pesten vagyok.
Riddler-t hallgatok és eszembe jutottak azok az emlékek.

Vörösben csillogó szemek...

A felét sem mondtam még el neked. Majd megérik az alma.