Visszaolvastam 4-5 hónapot. Amikor elkezdtem ezt az egészet csinálni. Kitörölni az életet és utána újra kezdeni. Mert így született Godforsaken. A mai napig sajnálom, hogy örökre kitöröltem azt a blogot. De a fél város azt olvasta és röhögött és nem tudom. Olyan Jenna Hamilton-os voltam. A szó szoros értelmébe. Sajnálom. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy hagytam magam... hogy legyőzzenek, hogy szégyelltem az érzéseimet, hogy viccet csináltál az érzéseimből és mindenki más... soha nem bocsátom meg, hogy szégyelltem magam és inkább eltűntettem a nyomokat. Soha nem bocsátom meg, hogy ezek után sem tudtalak meggyűlölni és észrevenni, hogy te egy kötelen rángatsz engem... Soha... Soha, hogy utána hónapokig sóvárogtam utánad és sírtam, mert nem lehetsz az enyém. De megszületett Godforsaken. És élünk, virulunk, megbarátkoztam vele és azóta is van. Talán az akkori blog, most sokkal többet nyújtana, de elfelejtettük őt. Mert Godforsaken él. Feltámadt a sírjából és azóta is... él. Sokat segít. Komolyan mondom.
Mert visszaolvastam 4-5 hónapot. Az elejét. Némelyik bejegyzésemnél el sem hiszem, hogy én írtam. Egy mókuskerékbe vagyok... és vannak olyan írások, amit ki tudnék vetíteni a jelenre. Nem tudok kiszállni abból a kerékből. Pedig azt hittem, hogy sikerült.
Ma köd van. Végtelenül rossz a hangulatom. Időt kellett utazzak. És rá kellett döbbenjek, hogy semmit nem változtam. Szükség lenne arra a sárga házra és kanapéra. Rád lenne szükségem. Pedig annyira gyűlöltem minden eltöltött percet nálad. Nem beszéltél, csak hallgattál, elvettél egy olyan dolgot tőlem, amit soha nem fogok viszontlátni; és ez a lelkem, de ma... ahogy olvastam, rájöttem, hogy szükségem lenne rád. Nem kell a lelkem, tartsd meg magadnak, nem kell visszaadnod, de most szeretném azokat a perceket. Pedig nem csináltál semmit. Csak elvettél tőlem. Soha nem adtál búcsúzoul semmit. Még a legutolsó alkalomnál sem. Nem nyitottad fel a szememet, nem vigasztaltál és még zsebkendőt sem adtál soha, mert te ugyanúgy gondoltál rám, mint "A Többiek". Te csak azzal a fotóval tudtál engem elképzelni. Az ujjlenyomataimmal és kisírt szemekkel. Nem láttál bennem reményt vagy jóságot. Rossznak, mocskosnak, de legfőképpen Bűnösnek gondoltál engem. Vétkeztem. A mai napig nem tudom sajnálni azt az egy évet. És az ágyat. A plafont és azt a sártengert, amibe vergődtem, fetrengtem. Elizabeth Wurtzel segített. Mert ő se volt jó, de jó lett. Meggyógyult, elmúlt minden. És én mégis mindig Sylvia Plath-ba helyettesítem be magamat. Azt hittem ezalatt a három év alatt, hogy Pest meggyógyított. De talán még csak rontott a helyzeten. Nem tudom.
Csak lennél itt. Most minden egyes eltöltött percnek örülnék, amit veled tölthetek. De nem vagy... és nem is leszel. Letelt az a fél év. Letelt a heti 1 alkalom. Letelt az egy óra. Mindennek vége lett.
Nem változtam.
