Ma belenéztem a tükörbe. De nem úgy, ahogy máskor szoktam. Hanem oda a mélyére néztem. Tudjátok miről beszélek. Oda a tükör mögé. Kétszer is megcsináltam. A fodrásznál voltam. "Amióta az eszemet tudom" (már ha tényleg tudom) ismerem és hozzá járok. Szomorú dolgokról beszélgettünk. És egyszer csak, ahogy néztem hogyan készül az új frizurám... elkezdtek záporozni a könnyeim. Azt hiszem sosem láttam még magamat sírni. Hazudok és mégsem. Láttam magamat sírni...de nem ilyen közelről és nem ilyen őszintén. Szembesültem azzal a valamivel ott a tükörben és egyszer csak sajnálni kezdtem magamat. Szívből. Sajnáltam magamat. Meg az egész kiMMMaszott életemet. Úgy sajnáltam magamat, mint az éhező gyerekeket, akiknek az életüket szokták bemutatni a televízióban, vagy mint a hajláktalanokat Kelenföldnél... vagy nem tudom. Komolyan sajnálni kezdtem magamat. Nem láttam még ilyen üvegszínűnek a könnyeimet. Egyszer... még régen... egy ember azt mondta nekem, hogy "szomorúak a szemeid", de én akárhányszor belenéztem a tükörbe sosem láttam azt a szomorúságot. Igazából sose látom a fától az erdőt. Ömlött a bánat, a fájdalom és a szomorúság a szememből. Szánnivaló. Szegény magam. Szegény. Elillant. Minden a régi kerékvágásban.

Belenéztem a tükörbe a fürdőszobában. És sok év után még mindig ugyanúgy gondolkodom magamról: undor. Úgy láttam magamat abban a tükörszerűségben, mint a bohém hajnalokon. Már csak a mosdókagyló fölé kellett volna hajolnom. Vagy csak zokogva kellett volna lefeküdnöm. Csak a hülye kérdések a fejemben. Minden a régi kerékvágásban. "Minden ugyanaz" - ugye Lisey? Ugye Scott?