Felépítettem magamban azt a képet, hogy nem lehetek ennyire reménytelen... hogy ne érdemelném meg a boldogságot. Isten nem büntethet ennyire. Elveszítettem a családomat, az otthonomat, a barátaimat, feladtam a szabadságot, a repülést, nyomorgok... halkan visszafojtva sírok magamba,hogy ne lássa a Világ, hogy milyen nyomorult életem van. Nincs mit ezen szépíteni. Apám eldobott magától, árulónak hív - mert az is vagyok -, anyám a szemembe hazudott éveken keresztül, a testvéreim... voltak valaha?!
Egyetlen emberre támaszkodhatok, akire az életemet építem... és rettegek, hogy elveszítem. Félek, hogy lehull a csillag, nem marad belőle semmi és a fényére sem tudok emlékezni. Megfogyatkoztak az emlékeim.
A jók elszürkültek, a rosszak a szivárvány színeiben pompáznak. A félelem, amiről neked beszéltem semmi, ahhoz képest, ami ott belül nyom és fal fel. Mintha egyszerre büntetne Isten és röhögne az Ördög rajtam a lelkemmel a kezében. Apránként esek szét, épülök le. Először az emlékeim tűnnek el, utána minden szerettem, majd megjelennek a külső hegek - itt egy lilafolt, ott egy égésnyom -.
(Talán a gyerekkori sebeim is ezt jelentik; a varrásnyomok a nyakamon, a térdemen, a kezemen. Vékony és színes cérnaszálak tartották össze azt a gyenge testet. Lassan hullok szét. Már rég szétestem volna, ha orvosi beavatkozással nem segítettek volna rajtam.) Legvégül csak egy hajcsomó és a fogaim maradnak az utókor számára, ami azonosításra kerül. Ennyi és nem több. Hajcsomó és fogak.
Csak remélni merem, hogy maradt még egy kis időm, amit Veled tölthetek. (Titkon, mélyen legbelül abban bízom, hogy ennyi veszteség, nyomor, könny és szenvedés után valami jó következik... hogy talán Te hozod meg az újjászületést számomra, de ahhoz, hogy sikeres legyen a műtét meg kell halnom.. hogy ez a lélek regenerálódni tudjon... Elvégre Neked köszönhetem azt a pislákoló gyertyafényt, ami néha utat mutat. Elvégre neked köszönhetem, hogy én... ÉN lehetek melletted. Neked köszönhetem azt a fikarcnyi boldogságot...)