Szóval vége. Furcsa, mert most sírni sem tudok. Lehet ez is olyan "még" állapot. Most nem tudok sírni. Sokszor hagyták el a szádat ezek a szavak, hogy "vége" meg miegymás és most tényleg olyan, mintha őszintén, szívből mondanád azt, hogy ennyi volt. Feküdtem és te végig azt hajtogattad, hogy ennyi volt. Vége van. Feladod. Belefáradtál. Leépültél.
Kívülről láttam saját magamat és tudom, hogy rezzenéstelen arccal magam elé meredtem. Pedig mintha egy eret vágtak volna. Legalábbis régen mindig így éreztem, amikor  ezt az ostobaságot hajtogattad. Emlékszem, amikor múltkor összeszorított fogakkal bevonultam a szobába és visszatartottam azt a sok akármit, ami ott belül feszít, ha veled vagyok. Most már sírni sem tudok. Leépültél. Nem, én épültem le melletted. Mert sosem kérdezted meg, hogy "hogy viseled? mondhatom?" Most akkor már nem is fogok tudni sírni? Mert összeszorítottam a fogaimat? Vagy akkor most mi lesz? Te itt, Ő ott, én meg amott? Vagy akkor hogy is lesz ez? Akkor a húsvét már nem lesz húsvét? Meg a karácsony sem lesz már karácsony? Na nem mintha ezeknek az ünnepeknek lett volna valami értékük, meg emlékezetesek lettek volna. Értitek. Ugye értitek? Ti tudjátok, hogy mit akarok ezzel kifejezni?
Ugye ti tudjátok mi az, hogy NINCSTELEN?