A szavak sosem válnak valódi érzéssé. Belevetíthetünk bármit, de azok csak szavak maradnak. Egy olcsó illuzió. Bele is szakadhatok a hiányba, te akkor is egy távoli álom maradsz. Hiába kapkodom a kezeimet, hogy legalább a foszlányait magamévá tudjam, kicsúszol a kezem közül. Próbálom magamra erőltetni azt a mesterkélt mosolyt, de egyre csak fakulok.
Imákat mormolok magamban, lefekvés előtt, felkeléskor, a nap minden percében, hogy gyere vissza. Gyere vissza. Nem beszélhetek senkinek, nem mondhatom el senkinek, csak saját magamnak. Senkitől a Senkinek.

"Én miattad, te pedig miattam kerülsz a pokolra." Mondtad nem is oly régen. A pokol az, hogy nem vagy itt. A pokol, hogy nemcsak a magány fekszik mellettem éjjelente, de a hiány is. A hiány, amit magad után hagytál.