Lehet az elmém játszott, lehet az egész csak egy délibáb volt, de abban a pillanatban te voltál ott. Minden Ő-nek az Ő-je. A Fájdalom mennyország kapujának a kulcsa, minden titkok nyitja, Pandora szelencéjének az alkotója. Hiába kapkodtam utánad fáradt lábaimat, hogy egy kicsit magambaszívjalak, te otthagytál. Akkor, abban a pillanatban megértettem a lábam alatt lévő köveket. Mintha hozzám beszéltek volna. Alulról rámkiáltottak - Te is egy vagy velünk! - és nem hagytak szabadulni. Repedt kövek, repedt szívek, repedt szervek. Bármennyire is próbálnak összeérni, azok a kövek sosem tudnak majd összebújni, mindig ott lesz közöttünk az az óriási repedés, az a pár milliméter, ami elválasztja az egyiket a másiktól. Akárcsak engem tőled. Az az óriási repedés. De megyünk tovább, muszáj továbbmennünk. Tapossuk azokat a köveket, nyomjuk őket súlyos lábainkkal, belerúgunk, arébblökjük, de sosem tudjuk átlépni.
Repedt kövek. Repedt szívek. Repedt szervek. Ma mindenki csalódik. Ma te is csalódtál és én is csalódtam.
Sosem fogjuk átlépni. Soha.