A rádiót hallgatom. A Paradise Circus megy éppen, és eszembe jutott, amikor először láttam ennek a számnak a klipjét. Igen, ez az a beteg klip, amiről annyiszor beszéltem már. Nekem beteg, neked normális. Nekem Minden, neked Semmi. Hátul ültünk, a lábamat beakasztottam a padba és hintáztunk. Azt hiszem itt nem is volt francia tanár. És amúgy is, feladta, hogy rákényszerítsen minket a tanulásra. Csokoládé mutatta. Mi mindig olyan vicces hangulatunkba voltunk. Eszembe jutott az Azúrt-part. Oda egyszer el akarok menni és nem azért, hogy megcsodáljam, hanem azért hogy átéljem ezt a szép pillanatot. És ott van még a Girl, I love you. Annak az őrült dallama. A közepétől a végéig érzem, hogy elszakad a cérna. A valóságot és az őrületet összekötő cérna. A kettő egybefolyik egymással, mint amikor a tűzre olajt öntünk, hogy jobban égjen. Tiszta kémia az egész. Azt akarom, hogy égjen minden. Sikítozzanak az emberek, lepjen be mindent ez a tűz és pusztuljon minden. Égni akarok. Magamévá akarom tenni a tisztítótüzet. Azt akarom, hogy mindenki égjen és velem együtt mindenki tisztuljon is meg. Mossuk le magunkról ezt a mocskot és lépjünk tovább. Látom magam előtt, ahogy az emberek körbe-körbe futkosnak, hogy a tűz kialudjon, vízbe rohannak, hogy megszűnjön ez az őrjítő fájdalom vagy csak üvöltöznek, hogy mentsék meg őket. Minden ég. Mindenki ég. Minden olthatatlan. Minden odaveszik. Minden hamuvá válik. Mielőtt végleg megtisztulnék bevillan egy gyerekkori emlék. A boszorkányház, ahogy a barátaimmal hívtuk. A boszorkányház, aminek a garázsát belepik a lángok, a füst és ahogy menekülünk. A boszorkányház, amelynél akkora örömmel húztuk végig gyufáinkat a vörös foszforon, hogy minden porrá váljon. Minden kémia.

Az én tüzem olthatatlan. Nincs menekvés.

Nekem Minden, neked Semmi.