Pilinszky János: Verés

Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én.

(Csak álmodtam vagy tényleg megtörtént? Tényleg átfértél a valóságba? Vagy a valóság lépett át az én álomvilágomba? (Utóbbi.) Már napok óta ezen gondolkodom, hogy hogyan is írhatnám ezt le, de nem találom rá a megfelelő szavakat. Most sem. Össze-vissza gondolatok, hangok, képek, látomások a "jövőből", de egyik sem az igazi. Minden olyan hamis és homályos. Egyik sem az igazi. Legalább egy kép lenne az igazi, legalább egy gondolat lenne olyan, amibe bízhatok, de egyik sem az. Hogyan képzeljem el? Hogyan? Vagy nem is lehet? Feltárjam még egyszer? Nyissam ki az én Pandorám szelencéjét? Mi van akkor, ha még egyszer ugyanazt a választ kapom? És mi van akkor, ha nem teszem meg, de azon rágódom éveken keresztül, hogy "mi lett volna, ha..?" ? Kár volt az álmomról beszélni. Kár volt elmondani, lehet mégsem fértél át, csak azt hittem. Túl nagy falat. Túlságosan éhes az én ... Mit tudhatok én erről? Nincs nekem semmim, nincs bennem semmi olyasmi, ami vonzó lenne más számára. Rossz vagyok. Hamis, hazug, csalfa. Mit mondjak még? Csalódást fogok okozni. Hidd el nekem! Ezt az egyet, semmi mást. Hidd el.)