Reggel 4:43:
Egy újabb gondolathullám. Szívesen szétszakítottam volna az agyamat, hogy hagyjanak békén. Szembeültem a "nagy közönséggel", teljes sötétség borult a buszra és mindenki aludt, csak az én mp4-em kattogására emelték fel néha a fejüket, ahogy a számokat lapozgattam. Szakadó eső, esernyővel a kezemben arra gondoltam, hogy bár jönne egy szélvihar és felrepítene az égbe. Egy másodperc erejéig Mary Poppins akartam lenni.
Reggel 4:58:
Volt időm a busz indulásáig, gondoltam elsétálok a házuk elé. Megálltam a kapu előtt, esernyővel a kezemben és csak néztem a házat. Sötét volt még. Nem aggódtam, hogy valaki meglát és ostobának tart. Szükségem volt arra a pár másodpercre. Egyszerre éreztem hiányérzetet és utálatot. Legszívesebben odasettenkedtem volna az ágyához, leültem volna mellé és a maradék időben őt néztem volna, ahogy alszik. Linkin Parkot hallgattam (The Little Things Give Away). Hiába szólt max hangerőn, hallottam, ahogy az esőcseppek kopognak az ernyőmön. Azt hittem megnyugszom, azt hittem jobban fogom érezni magamat, de újra rám tört a hiányérzet és az utálat. Hiányoltalak téged és hiányoltam a józan eszemet. Utáltalak téged és utáltam magamat emiatt a pocsék érzés miatt. Felszálltam a buszra, lehunytam a szemem hátha tudok aludni, de nem ment. Vártam hogy kivilágosodjon és tudjak olvasni. Hiányzott a könyv, olyannyira vaknak éreztem magamat (és nem a sötétség miatt), hanem egyszerűen vaknak éreztem magamat. Abban a pillanatban rájöttem, hogy az elvakultságot utálom a legjobban a világon. Kivilágosodott, a busz zötykölődött Szeged fele és éreztem, hogy hamarosan elönt majd a harmónia, a béke és a nyugalom. Már a buszról láttam nővéremet. Leszökkentem, megálltam egy pillanatra és beleszippantottam egy nagyon nagyot a levegőbe, mint nyáron mielőtt jöttem haza. Ismét megcsapta az orromat a lángos illata, a buszokból áradó kipuffogó gáz és a cigaretták füstje. Hallottam kattanni az öngyújtókat és rádöbbentem, mennyire éhes már a tüdőm egy cigarettára. Mielőtt leszálltam volna a buszról a kedvenc Linkin Park számomat hallgattam (In Pieces). Nővérem az út másik oldalán állt. Egy busz és egy autó sem jött, de megálltam egy pillanatra vele szemben. Egymást néztük és mosolyogtunk. Olyan érzésem támadt, mintha nem is a nővéremet nézném, hanem valaki mást. Olyasvalakit képzeltem magam elé, aki a világot jelenti számomra. Megvártam amíg a kedvenc részemhez ér a szám és átugráltam nővérem mellé. Kikaptam a fülhallgatót a fülemből és nagy ölelés és pusziáradatba kezdtünk. Éreztem, hogy mennyire sóvárog a testem a koffein után és amint felértünk a lakásra rögtön kértem kávét. Kiálltam az erkélyre, rágyújtottam és néztem az úton elhaladó trolikat és autókat. A panellal szemben van egy tó. Vértó. Nem tudom miért ez a neve, de már nagyon sok elméletet gyártottam magamban, hogy miért ez a neve. Már nem is éreztem a hiányérzetet és az utálatot. Csupán fél nap. Csupán 160 km. Csupán egy másik város. Csupán ennyi kell, hogy jól és biztonságban érezzem magam. Csupán ennyi.