Tegnap ismét Jégbarlangnál voltam. Nem jött velem. Nem találkoztam vele az utcán. Nem csimpaszkodott a kezembe és nem beszéltünk. Megpróbáltam magam mellé képzelni, de még ez sem ment. Nem volt hideg. Jó idő volt. Egyértelmű volt, hogy nem fog velem tartani. Elindulás előtt reménykedtem, hátha.. mégis ... Rossz volt. Mással találkoztam. Ő nem szólt hozzám. Csak mögöttem lépkedett. Nem fogta meg a kezem és nem beszéltünk 'primitív' dolgokról. Csak jött. Rossz volt. Beszélni szerettem volna vele, de nem én akartam kezdeményezni. Elképzeltem valamit. Az egész helyzetet. Mindent. Annyira csodás lenne. Ha lecsukom a szemem és erősen gondolok rá, akkor előttem van ez a kis "film" és érzem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem és mosolyognom kell. Senkinek nem beszélhetek róla. Mert ha valóra válna, akkor nem így. És én azt akarom, hogy így váljon valóra. Pedig legszívesebben világgá kürtölném a filmemet, és azt ajánlanám az embereknek, hogy 'igen, így csináljátok és akkor jó lesz'. Tudom, hogy jó lenne. Olyan biztos vagyok benne, mint még semmi másban. Térjünk a tárgyra. Őszintén és szívből sajnálom, de el kell engedned. Elhiszem és tudom mennyire fog fájni, de kérlek szépen; engedj el. Azt is el tudom képzelni (milyen egosnak fog ez tűnni), hogy a részed lettem és hogy fontos lettem számodra, de meg kell értened; nekem most el kell mennem. Ha nem megyek, akkor örökre egy roncs maradnék, sose hozhatnám fel a víz tetejére a gyöngyöt, sose lehetnék boldog, mert minden egyes utcához vagy bármihez egy emlék fűz, ami nekem fáj. Fáj és utálom! Újra szeretném telepíteni a rendszert, a vírusokat ki akarom irtani. Hidd el; nekem sem lesz könnyű. Fontos lettél, nekem elhiheted, ennyire őszintén még sose jelentettem ki semmit, de tényleg; fontos lettél. Ha nem is 'leg', de a társam vagy. Kivel fogom megbeszélni a dolgaimat? Kinek a vállán fogok sírni nyáron illuminált állapotba? Kivel fogok sétálni a csillagok alatt és eldicsekedni, hogy 'igen ott a göncölszekér'? Te mutattad meg hol van. Annyian megpróbálták már elmagyarázni, hogy hol van, de soha nem láttam benne a szekeret. Te mutattad meg. Az a mi csillagképünk. Soha senkinek nem adnám oda! Ha ránézek, te jutsz eszembe. Késő este, amikor jöttünk haza, akkor mutattad. Emlékszem. Emlékezetes pillanat volt. Kivel fogok retro számokat üvölteni torkomszakadtából? Kivel fogok péntekenként forró teát szürcsölgetni? Kivel? Elhiheted, tényleg hiányozni fogsz, de meg kell értened, nekem most el kell mennem. Nézz a göncölszekérre és akkor eszedbe jutok. Gondolj a nyárra, amikor kirúgtak minket és az út szélén stoppoltunk, hogy felvegyen valaki minket. Gondolj Alisca nyilaira, amit mutattam neked. Gondolj a közös bulikra, amikor együtt táncoltunk és őrületbe kergettük a fiúkat a táncunkkal. Tényleg. Gondolj néha rám. Ha tényleg te vagy a világ legönzetlenebb embere, akkor most elengedsz.