Két napja sálba vagyok itthon. Amit még tavaly karácsonykor vettem magamnak Németbe. Fekete-zöld kockás. Rájöttem, hogy szeretek sálba lenni itthon. Megnyugtató. Sokkal jobb, mint kinn az utcán. Értitek. Szeretem a sálakat. Ha egy tárgy lehetnék, akkor sállá változtatnám magam. Gondoljatok bele. Egész télen védhetitek az emberi nyakat a hidegtől. Rátekerik, meghúzzák, megkötik. Akár egész télen annak az embernek a nyakán lehetsz, akit szeretsz. Az utcán hidegbe, hóesésbe, sok ember még az arcát is beletúrja a sálba, hogy ne fázzon. Hozzáérhetnék a szájához, vagy csiklandozhatnám az orrát, engem szagolgatna, az elméjét az én illatom árasztaná el. Szeretnék sál lenni. Kíváncsi lennék, hogy ki szeretne az én sálam lenni?! Ma már képes voltam a gondolkodásra és visszapörgettem a pénteki estét a fejembe. Eszembe jutott Furafiú. Aki nem jött oda hozzám, le sem szólított, csak a barna szemeivel belemászott az én szemeimbe. Furafiú. Tetszett a furasága. Amikor barátnőim elmentek a mosdóba, akkor végig engem nézett és rám mosolygott egyszer. Nem aranyos volt, inkább fura. Ezért Furafiú. Ő vett észre. Éreztem, hogy valaki néz és amikor körbenéztem láttam, hogy engem figyel. Ivott két sört és két tequilát. Ezüst Marlborot szív. Fekete ruhába volt. És fekete volt a haja is. A lábát sokszor a zenére rázta. Bal kézzel dohányzik. Sokat dohányzik. Vagy lehet ő is olyan típusú mint én. (Amikor alkoholt iszok, akkor nagyon sokat dohányzom. Elnyomom és már gyújtom is a következőt. Szóval lehet ő is ilyen típusú.) A füstöt felfelé és bal oldalra fújta mindig. De ki figyeli ezeket? Nem jött oda hozzám, én meg persze nem szólítottam le. Egyszer odasúgott valamit a barátja fülébe, aki rámnézett. Hol vagy Furafiú? Hogy találhatnám meg? Á, mindegy. Amúgy láttam a gerincét és a haját. Rögtön eszembe is jutott a vers, amit múltkor bemásoltam nektek ide. A csonkolás lassúsága. Nem mentem oda hozzá. Hátat fordítottam és elsétáltam. Nem azért, mert nem volt bátorságom, hanem mert a körülmények nem adták meg azt a helyzetet, hogy odamenjek hozzá. Tényleg. Nem azért mondom, mert másra akarom fogni. Esküszöm a körülmények miatt. Odamentem volna. Erre vártam. Amikor miért futamodnék meg? Szóval hátat fordítottam és eljöttem. Kinn megálltam és azon gondolkodtam, hogy visszamenjek-e?! Nem mentem. Ordítani szerettem volna. A zöld tündér viszont meghozta a várva várt önkívületet. Mondjuk nem éreztem azt a pezsgést az ereimbe, amit máskor és nem tudtam volna tüzet okádni, de nem volt rossz. Azt hiszem Ő az, aki soha nem hagyna cserben. A zöld tündérről pedig mindig eszembe jut a "fekete tündér" is. Inkább halálthozó, mintsem önkívületet. Fekete tündérről pedig Mr. Késforgató. Már nem gondolok rá olyan intenzíven és a szívem sem szúr annyira, de néha be-bevillan az arca. Általába ha verset olvasok, akkor szokott eszembe jutni. Meg a könyvről, ami ott porosodik a szekrény tetején. Barátnőm felállt a székre, hogy megnézze ott van-e, de nem látta. Pedig ott van. Megmutattam pár emlékemet is. Azt mondta tetszik neki a szobám. Én is szeretem. Az a sok emlék. Tudjátok. Jah és igen. Amikor szétnyitom a bérlettartómat, akkor is ott van. Egy darab belőle. Arra gondoltam, hogy ezt is elrakom. Bele a könyvbe. De ahhoz le kéne vennem a szekrényről. Akkor szét kéne nyitnom és bele kéne tennem. Hosszú és fájdalmas procedúra lenne. Legalábbis nekem. Ha szétnyitom, akkor bele is akarok majd olvasni. El akarom olvasni, amit a könyv elejére írtak neki. És elolvasnám Holden majdnem utolsó mondatát. Amúgy múltkor meghallgattam azt a két számot, amit még nála hallgattunk. Tesztelni akartam magam, hogy hogyan reagálok. Hozzáteszem, buszon ültem. Már az első szám után éreztem, hogy sírnom kell, de csak azért is meghallgattam a másik számot is. Ott tartogattam a torkomba a sírást. Rossz volt. Tehát fájt. Aztán végetért a szám. Elkapcsoltam és utána jobban éreztem magam. Azt hiszem.