Olyan érzelmes. Mármint a kép. Emberi napom volt. Kaptam egy 3-ast. A reggel rosszul indult. Szakadt az eső. A kutya megijesztett és majdnem leestem a lépcsőről. A kabátomról majdnem leesett a gomb. Útközben beázott a cipőm. A buszon a nyakamba mászott a bácsi és ettől ideges lettem. Egy fiú pedig az arcomba ásított. Anya erre azt mondaná; "Mindenki hoz otthonról valamit." Nem tudtam a szokásos helyemre beállni cigizni. Egy másik fiú pedig majdnem rámlépett. Ezek után eldöntöttem; antiszociális napom lesz! Nem lett. Mosolygó feldobott. Kezd bűntudatom lenni vagy micsodám. Mindegy. Most ezt nem kezdem boncolgatni. Egyik osztálytársam mondta: "Találkoztam hétvégén Mr. Késforgatóval!". Ő nem ezt a nevet használta, hanem az igazit, de tudjátok.. én nem írom le. Szóval találkozott vele. Éreztem a szememen, hogy csillog. Amikor csillog az ember szeme, az azt jelenti, hogy érdekli a téma. Megkérdeztem tőle, hogy milyen raszta nélkül?! Azt mondta kisfiús. Magam elé képzeltem és mosolyognom kellett. De nem olyan mosolygás volt, mint máskor. Hanem olyan mosoly, amikor visszaidézi az ember az emlékeit. Visszaidéztem. Sajnálom. Hiába van az az átkozott könyv a szekrény tetején, a fejemből nem tudom kiűzni. Szóval mosolyogtam. Aztán szóltam osztálytársamnak; "kár volt elmondanod". Megkérdezte, hogy miért?! Válaszoltam. Éreztem azt a szúró fájdalmat. Tudjátok milyen. Milyen rossz. Legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről és ugráltam volna rajta. Visszaraktam a fülhallgatót a fülembe és zenét hallgattam. Sokkal mélyebbre ástam, mint amennyire kellett volna. Elment a hangom, esküszöm. Vagy nem is tudom. Olyan érzésem volt, hogy ha megszólaltam volna, csak krákogtam volna. Pedig ki szerettem volna kéretőzni a folyosóra, hogy sírjak egyet. Sírnom kellett. Borzalmas érzés volt. Nem tudtam kiadni egy árva hangot sem, pedig akartam. Tényleg. Ezért csak néztem előre, lehunytam a szemem, nagyokat nyeltem és visszatartottam. Jólesett volna. Rég sírtam. Mármint rég sírtam olyan istenigazából. Zokogni szeretnék. Mintha kiszáradt volna a könnycsatornám. Szeretném megint feltölteni vízzel. Már filmeken se tudok sírni. Emlékszem volt olyan időszak, hogy bármilyen filmet néztem, romantikus, vígjáték, kaland.. de sírtam. Olyan apró dolgokon kezdtem el sírni, ami felett a legtöbb ember elsiklik. Most még ez sem jön. Semmi nem jön. Amúgy nincs semmi bajom. Jól érzem magam. Jó kedvem van. Szeretem Poe-t. Két hét múlva pedig újra belevetem magam az álomvilágomba. Hétvégén eszembe jutott mennyi álmom van. Meg ma is eszembe jutott. Most nincs kedvem megosztani veletek. Nem vagyok olyan hangulatomba. Korai nyarat szeretnék. Kiülni 7-8 fele a teraszra és vízipipázni. Emlékszem, amikor még a régi vízipipánk volt. Kinn őrületes nagy vihar volt. Akkor még a régi szobámba "laktam". Kinyitottam az összes ablakot, felhúztam a redőnyöket, leültem a szőnyegre, beraktam valami keleti zenét és vízipipáztam. Csodás érzés volt. Teljesen extázisba estem. Anya nem nézett hülyének. Senki nem nézett hülyének. Anya megbékélt a tudattal, hogy a 3 gyereke közül én vagyok a legfurább. Nem egóból írom. Egyszerűen ez az igazság. A két testvérem nem úgy működik, ahogy én. Sokszor olvastam már a fejükben. Csúnya dolog ezt mondani, de unalmas emberek. Ne értsetek félre. Szeretem őket. Borzasztóan hiányoznak. A tudat, hogy többé nem fogunk 5-en leülni egy asztalhoz soha többé az még jobban fáj, de akkor is unalmas embereknek tartom őket. Mindegy. Nem is tudom minek mesélek ezekről.