"Rettegve menekülünk a látszatra oly idilli család otthonok ajtaja mögött meglapuló sötétség elől, a lidércnyomásoktól, melyeket a természettől oly bizakodó és szerető gyermeki lelkekbe csöpögtetnek bizalmuk és szeretetük tárgyai.
Futunk, egyre többen és egyre gyorsabban, csoda- és kábítószerekhez menekülünk, papokhoz, ideológiákhoz és sámánokhoz, akik édes szavakkal ígérik, hogy megszabadítanak a rettegéstől, és semmi mást nem kérnek cserébe, mint szolgai imádatot."

(Már hiányoztál, Kedves!)

Eltérve a fenti "részlettől", hazafele buszozás közben feltettem magamnak a nagy kérdést: mi a boldogság? A boldogság egy átmeneti állapot vagy állandó? De mi számít boldogságnak? Hogy megvan a mindennapi kenyérre a pénzünk, egy kedves szó, egy érzés vagy az emberi kéznek a selyme? Vagy a boldogság titka maga a boldogság!? Persze ez mind emberfüggő, hogy kinek mi.. természetesen ez is relatív..
De aki kitalálta ezt a szót, mit érzett akkor? Mi volt az a dolog, ami arra késztette, hogy azt mondja: "boldog vagyok"?! Tisztában volt ennek a szónak az erejével? Mit érzett belül; feszítette valami a mellkasát, esetleg kivirult az arca, megremegett az egész teste? Rátérve a lényegre, (azt hiszem) ma boldog voltam. Csak feküdtem a padon, hallgattam a zenét, az Ő pullóverével a kezemben, sütött a nap és kivirultam. Valami nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. Ordítani tudtam volna, sikoltozni, hangosan kacagni, de nem tehettem.. belül őrlődtem, hogy magamba kell fojtsam ezt az örömöt. Szörnyű kín volt, hogy meg kellett tartsam magamnak, mert szívem szerint megosztottam volna mindenkivel, hogy ők is érezzék. Bár valószínűleg ők nem úgy élték volna meg ezt, mint ahogy én, és egy egyszerű jelzővel bélyegeztek volna meg: "Őrült, félnótás!". Birtokolni szeretném ezt az érzést, nem akarom, hogy semmibe vesszen, hogy csak egy olyan pillanat legyen az életemben, ami megtörtént és kész. Hogy szerezhetném vissza? Olyan biztos vagyok benne, hogy ezt Ő váltotta ki belőlem, mint abban, hogy most itt ülök és róla írom ezeket a semmitmondó sorokat. (bár kinek mi!?)
Belemásztam ma az elméjébe, amit nem szívesen tettem meg, de az a belső hang vagy nevezhetjük bárminek, arra késztetett, hogy másszak bele és tegyem közzé azt, amit találtam. Megtettem és nem volt bűntudatom, nem ostoroztam magamat hogy "mit tettem?". Elmondtam a véleményemet és azt hiszem mély egyetértéssel belátta, hogy igazam van. Szeretném hogy Ő meséljen magáról, szeretném ha a "mivoltát" akarná nekem bizonygatni, nem akarok többé turkálni a kis fejében, esküszöm, többet nem csinálom. Vagyis Vele nem! Mással szeretek ilyet játszani. Nyíltan felvállalom a lapjaimat, de nála nem. Maradjak a fejébe az a kegyetlennek tűnő Fruzsina, aki belül csupa szív, érzelem és vágy!