Fáj a torkom és a tüdőm.. de az utóbbi az borzalmasan és amikor szívom a cigit, akkor úgy érzem, hogy végem van. Tudom, erre a válasz az lenne hogy "akkor ne dohányozz" - és erre majd azt mondom nektek hogy "jó, nem dohányzom", de csakis azért, hogy békénhagyjatok.

Amúgy elment. A tegnap délelőttöm az iskolában abból állt, hogy senkihez nem szóltam, néztem ki az ablakon és sírtam. Nem bírtam visszatartani, kellett. Egy akkora gát szakadt át, mint még soha. Elbúcsúztam tőle és utoljára magamba szívtam azt az illatot, ami megrészegít és elszomorodtam, hogy csak egy puszit kaptam és annyit mondott "ne sírj". Aztán elindultam a buszhoz, és hallottam hogy valaki nekem kopog az ablakból. Ő volt. Odaállt és akkor valami olyasmi történt közöttünk, ami ritkán szokott (vagy inkább soha?). Inkább azt most megtartom magamnak, mert én láttam az arcát, én láttam a szemét, én értékelem ezt, csakis ÉN! Írni és beszélgetni sincs kedvem senkivel. Nemcsak az miatt, mert elment, hanem egyszerűen nem akarok, nem akarok beszélni az érzéseimről és más baját sem akarom hallgatni. Tudom, most mit gondoltok, de.. leszarom. Nem tud érdekelni semmi. Nem. Nem!