Meglepődnék ha lenne egy olyan nap, amikor apa nem bánt meg. Apró dolgok, de mégis annyira szúr és fáj. Szeretek apával vásárolni, azért mert akkor ketten vagyunk, együtt autózunk, cigizünk a kocsiban, hallgatjuk a rádiót.. mégiscsak kimaradt 17 év, amit én szeretnék bepótolni. Elismerem, nagyon sok fájdalmat okoztam neki, és tényleg.. nem vagyok egy tökéletes gyerek (mint ahogy senki sem az..), mert ugyanabba a hibákba esek bele, mint a testvéreim, de én korrigálom, akár itthon, de mutatom azt, hogy tudok változtatni a helyzeten. De ő.. ő nem tudom. Szeretem apát, tényleg.. de semmit nem tud rólam, az iskoláról, a "barátaimról", a kis fejemben cikázó gondolatokról.. semmit. Nem veszi észre rajtam, ha puffogok (by anya), ha rossz kedvem van, vagy majd kicsattanok az örömtől.. Soha nem kérdezi meg "szerelmes vagy kislányom? jól érezted magad a buliban? kedvesek a barátaid?" vagy.. inkább "vannak barátaid?".. Meg sem próbál felém közeledni, még egy halvány kis jelét sem mutatja annak, hogy érdekelném. És most megint el fog menni, itthonvolt nagyon sokáig, de most megint elmegy, mert "hívja a kötelesség", anélkül, hogy bármit is tudna rólam.. Tessék, van apám és mégsincs apám. Persze, most mindenki azt gondolja "ó, igen én is ebben a helyzetben vagyok".. hát nem. Kurvára nem. Annyira szeretném elordítani, hogy ki vagyok, mi vagyok..