A rohadt életbe. Felnőttem. Vagy ahhoz készülök. Vagy már 8 évesen bekövetkezett nálam. Amikor anya megtanított arra, hogyan kell egyedül hazamennem az iskolából. De lehet előbb. Van egy emlékem. Amiről soha senkinek nem fogok beszélni. Mert nem beszélhetek. Nem tudom, hogy megtörtént-e. Lényeg, hogy óvodás voltam. Már lehet akkor felnőttem. Nem tudom. Lehet álom volt, aminek a képe ennyire belémégett, hogy időközönként beugrik és akkor nem tudok elvonatkoztatni. Tök mindegy. Soha nem fog kiderülni ez a lényeg. És soha senki nem fogja kiszedni belőlem. Még a halálos ágyamon sem fogok erről beszélni. Vagy a halálos fürdőkádamban. Vagy a halálos fámon. Egek, miről beszélek.
Itt az egész élet előttem. És látom, ahogy elszáll. Nem tudom most ezt kifejteni, mert olyan zavarosak a gondolataim. Ma majdnem megbőgettél. Nem akarok gondolni az év végére. Istenem. Annyira várja az egyik felem, hogy majd belehalok. A másik felem pedig üvöltözik, hogy soha érjen véget ez az év. Mármint az iskolára gondolok.
Végül mi is csak ismerősök leszünk facebook-on. Néha elejtünk majd egymás felé egy "lájkot" és semmi több.

"Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."