A Stephen King könyvekkel csupán annyi a baj, hogy utána napokig, hetekig, hónapokig a hatása alatt vagyok és próbálom beépíteni az életembe az olvasottakat. Ott van Lisey és Scott. A szerepek felcserélődnek. Megtaláltam a saját kiMMMaszott Paragonyomat és elfelejtettem hol van. Tudjátok miről beszélek? Mint amikor álmodsz... és álmodba mondod magadba, hogy "ezt megjegyzem, emlékezni akarok erre az álmomra, ha felébredek". Felkelsz és a semmit markolod. Csak foszlányok maradnak. Mint amikor sírsz és egyetlen zsepibe fújsz ki mindent... és a végén már mállik szét a zsebkendő a kezedben. Ennyi marad csupán. Egy szétmálló zsebkendő. Ilyen az én kiMMMaszott Paragonyom. Mert megtaláltam egyik nap és elfelejtettem, hogy hol van. Két részből épül fel, az egyik tudom hol van, de a másik... Sötétben tapogatózom. Azt hiszem a metrón ültem, amikor rádöbbentem, hogy hol is van az én Paragonyom. Vagy a trolin. Vagy a Lánchídnál, amikor a napba néztem és nemcsak megvakultam, hanem elvesztettem valamit. Hiányzó láncszemek meg minden. Nem tudom. Próbáltam visszaidézni a valós környezetet, hogy hol találtam rá a Paragonyomra, de nem tudom. Borzalmas, ahogy érzem, hogy napról-napra épülök le. Lassan pusztulok el.
Egyszer láttam egy természetfilmet. Még nyáron. Annyira megfogott. Az oroszlánokat mutatták be, hogy hogyan élnek falkában. Az egyik elkapott valami betegséget és elvonult a társaitól, hogy egyedül pusztuljon el és ne fertőzze meg a társait. Ebből csupán annyit akartam kihozni, hogy ... (befejezetlen)

Nem találom a Paragony második felét. Olvassátok el. Lisey története rávilágít dolgokra. Paragony. KiMMMaszott Paragony és a többi mocsok. A szereplőkben megtalálod a saját ismerőseidet.

Steve - Rólunk szól-ját pedig hirdetni kéne.