Előbb-utóbb meg kellett történjen a nagy áttörés. A másik blogomba se írtam túl sokat, ide se fogok, de most ez lesz az aktív. Kellett az a pár bejegyzés oda. Ami csak rólam szólt és nem arról, hogy mindenki lássa.

Néha úgy érzem ketten írunk egy könyvet. Mintha mindkettőnk élete ugyanazon a síkon mozogna, ugyanazon a fájdalmas úton haladunk, hogy elérjük, amire mindannyian születtünk; hogy meghaljunk. Nem képzelem be. Ez nemcsak egy gondolat, hanem komolyan így gondolom. Írtál nekem a félelmedről, pont akkor, amikor én is ugyanúgy éreztem magamat a barátommal kapcsolatban. Megírtad, hogy mennyi ideig lesztek távol egymástól, pont ugyanakkor, amikor mi is így vagyunk. Hónapra pontosan (csak egy nappal előbb) jöttetek össze, úgy, ahogy mi. Szenvedsz, úgy ahogy én. Szenvedek, úgy, ahogy te.
Minden percben, órában, hétben megvívjuk saját magunkkal a harcot.
"Add fel!
Nem adhatom fel.
Elveszítem.
Soha nem veszítem el. Szeret.
Beleun az örökös gyötrődésembe.
Mindig mellettem lesz.
Nincs jövőm.
Valaki úgyis leszek.
Nincs családom.
Mellettem van a barátom.
Nincsenek barátaim.
Valaki mindig kiránt ideig-óráig a szarból."

Ugyanazt a könyvet írjunk mindketten. Megijeszt a tudat, hogy van egy ember, aki ugyanazokat a dolgokat éli át mindennap, amit én. Ugyanazzal a félelemmel fekszik le esténként és kel fel reggelente, amivel én. (Vagy egyáltalán nem is alszik.) Megijeszt, hogy a saját életemet látom benned és nem látom a fényt az út végén. Ha tudnék valami vigasztalót mondani, akkor lehet jobban éreznéd magadat, de nem tudok... itt minden olyan elcsépelt. Ha a saját életemre nem tudok megoldást, hogyan oldhatnám meg a tiédet? Talán ha összeadnánk mindkettőnk fájdalmát, akkor kijönne egy plusz. Ha mást nem is, de ennyit megtanultam matekból: két mínusz az mindig egy plusz.

(Borzalmas a tudat, ahogy látom ... )