Idézek az ott töltött hétvégéből, amikor olyan nagyon, de nagyon egyedül voltam. Koptattam a tollat és hasítottam a lapokat.

"Hány olyan este lesz még, amikor a szemünk a plafonra mered, a párnába dugjuk fejünket és elhintjük a folyékony sót a világra?"

Furcsák az emberek, furcsa ahogy a házakat belepi a feketeség és a szürkeség, furcsák az autók, a zebrák, a sárga villamos, a piros ágy, az összekarcolt tükör, a mocskos függöny, a százhetvenhármas busz, a nyolcvankettes troli, az aluljárók lakói, az utca emberei és zenészei, a zöld padok az udvaron, a felettünk elszálló repülők, a napi egy doboz cigaretta, a három az egyben kávé, a koszos zuhanyzók, a lakatok a szekrényeken, a fehér ágynemű, Timbi a kis bátor, a zsebkendős lány, a lábnyom a homokban, a gyengéd ölelések, a finom csókok, a folyton csörgő telefon, a sárga linóleum, a háromszáztizenhatos szoba, a kulcs kattanása a zárban, a könyvtárt betöltő dohos könyvek illata, a menza, a repedések, a sárga levelek Budán, a tanárok, a húsz perces szünetek, a százötven forintos kávé Panni néni boltjában, a zsúfolt buszok, a rideg pillantások kora reggel, a fáradt pillantások késő délután, a halvány napsugár, a sör Nyugatinál, a néma plafon, a langyos víz, az ablakból a felhők ... Ó, minden olyan furcsa.
Furcsa, de olyan jól érzem magam. Furcsa, de minden olyan néma. Mintha megszűnne a szenvedés, véget ér a fájdalom és nem marad semmi.
Az ég világon semmi...