Elfáradtak a könnyeim. Megáll az arcomon, de soha nem csöppen le. Olyan, mint egy folyó, ami soha nem áll meg. Állandóan csak folyik és folyik. Nem tudom megfagyasztani egy pillanatra. Nem értem Jézust miért nem egy könnycseppel az arcán ábrázolták a kereszteken és a fényképeken. Akkor lenne még hitem. Hit, hogy létezik fájdalmasabb dolog annál, mint az idő. Mert állandóan futunk valami után vagy valami elől. Két véglet van és én mégis belecsöppentem a kettő közé. Lehetséges?
Rohanok az élet után és szaladok az idő elől. Hogy tudnék ketté felé szakadni? Az eszemmel elfutnék, a szívemmel pedig örökre itt maradnék. Itt, ahol a sokadik cigaretta után már az idő is elveszíti a mivoltát, mert csak..
..gyújtom, elnyomom. Elengedem, megfogom. Elűzöm, visszacsalom. Megszeretem, eltemetem. Megfojtom, felélesztem. Elbúcsúzom, üdvözlöm.

Undorító vagyok. Hányni kéne.