Ennyi érzést még sose láttam egy helyen. Ott ültek velem szembe, átlósan, mindenhogyan. Ott csücsültek és megmutatkoztak előttem.
Közöny, Érdeklődés, Düh és Fájdalom.
Láttam a Közönyt az özvegy asszonyon, ahogy áttekint a másik oldalon ülő nőre és megjegyzéseket tesz, hogy miért így és nem így neveli a gyerekét. Láttam, ahogy körbepillant azokkal a szürke szemeivel az embereken és mindenkibe megtalálja a hibát. (Rögtön eszembe is jutott, amit mostanába annyiszor mondogatok; Másokba a gerendát, de magadba még a szálkát se!) Azt a benyomást keltette bennem, hogy ő mindenki felett áll, pedig ő csak a Közöny.
Közöny mellett a lánya ült, az Érdeklődés. Minden egyes ujjpercemen és hajszálamon éreztem, ahogy végigmér és próbál beleolvasni az én kézzel írott valóságomba. Nem, kérlek szépen, ez nem kíváncsiság volt, hanem maga az érdeklődés. Kár, hogy rám nem gyakorolt hatást. Pedig én tényleg megadtam az esélyt arra, hogy elbűvöljön, de nem sikerült neki. Sajnáltam. Mert szerettem volna én is érdeklődni iránta, de tényleg, csak sajnos balul sült el. Ott volt Düh. Kizártam a valóságot, a megszokott tollammal hasítottam a lapokat, nem hallottam, hogy miért kiabál gesztenyebarna szemű gyermekével, de elég volt egyszer ránézni azokra a vékony ajkaira és megbélyegeztem a "Dühvel". Mert ő tényleg a Düh volt, olyan hangos és vulgár.
Élesen velem szembe pedig maga a Fájdalom ült. Mintha Isten is úgy akarta volna, hogy nekem oda kell ülni, látnom kell magamat. A Fájdalom aki élesen velem szembe ült, ő volt a tükör. Az én tükröm. Mert emberi szem ezt nem láthatta, amit én láttam. Csak nézett ki az ablakon, úgy ahogy én szoktam. Nem a tájat nézte, nem a fákat, hanem valami mást. Azt a pontot kereste, amit én is olyan sokszor szoktam utazás közbe. Nem tudom megmondani milyen az a pont, de tudom, hogy van egy pont, ami az enyém kell legyen és folyton azt keresem. Csendben, lerogyva ült székében, mint aki azt várja, hogy felkérjék élete utolsó táncára. A haláltáncra. Karjába vegye és úgy rángassa, mint a babákat a bábszínházba. Mennyire együtt éreztem vele. Ránéztem és legszívesebben odabújtam volna a gyengén dobogó szívéhez. Olyan lehetett a szíve, mint amikor az elem kezd lemerülni az órában. Kattog, kattog, aztán megáll és újra kattog, megáll, megáll, tovább kattog, de utána végleg megállnak a mutatók.
Megült a kopott zöld szemében a Fájdalom.

Amúgy meg 29 nap múlva költözöm Pestre.