Két szóval tudnám jellemezni a tegnapi estémet: gigantikus extázis.
Felesleges lenne leírnom, hogy mi hogyan, merre, mit, kit, miért, hányan, hol, mert nem értenétek. Még száz és ezer ilyen estét akarok.
A puha homok a talpam alatt, az emberek arcán az önkívület, a csöröpölő üvegek, a cikázó fények, az asztalon a vad csípőlejtések, a meleg víz, ahogy belemártom a lábamat.
Örökké, mindig, soha nem akarom elengedni ezt az érzést. Azt akarom, hogy mindig pumpálja a vért, azt akarom, hogy ez a csalfa mosoly soha ne fagyjon le az arcomról, örökké megállás nélkül táncolni akarok és a világ fölött lebegni.
Becsukom a szemem és újraélem. Életem legmerészebb nyara a '08-as volt, de ez még azt is fölülmúlja. Mindent fölülmúl. Még engem is. Semmi '08, semmi '09 (...), itt van a 10-es!