Borzalmas a dráma, de kénytelen vagyok továbbírni. Holnap reggelre kész lesz a 32. fejezet. Ma reggel már ott virított a nagy 31-es a plafonon és a képembe röhögött. Hmm... Holnap reggel megyek Szegedre, de délután már jövök is haza. Nővéremékkel megyek autóval, de délután már busszal jövök haza. A délutánt várom a legjobban. A három órás buszozást. Remélem esni fog az eső és akkor nézhetem, ahogy az esőcseppek versenyt futnak egymás ellen az üvegen, Stephen King: Bilincsben-nel a kezemben és fülembe Alphawezen: Gun Song-gal a fülemben. Szándékosan nem olvastam ma ki az utolsó száz oldalt. De azt tudom, hogy Jessie kiszabadult és épp levelet ír Ruth-nak. Saját magamat sajnálom, hogy délután keresztbe feküdtem az ágyon és nekiálltam olvasni. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, de muszáj volt. Akkora volt a hangzavar a házban, hogy muszáj volt. Az eső, az éjjeliszekrényemen lévő kislámpa, a telefon, a párna. Mind azt mondták, hogy "olvasnod kell". És amúgyis. A Tortúrát pár nap alatt kiolvastam és ez már egy hónapja nálam van. Nem igazságos Jessie-vel szemben, hisz olyan görcsei vannak. Olvastam 3 fejezetet és letettem. Holnapra is kell hagynom. Ráhajtottam a fejem a párnára, a lábamat a falnak támasztottam, betakaróztam és Girl, I love you-t hallgattam, azt az őrült dallamot, amire mindig úgy beindul a fantáziám. Rossz döntés volt. Kinéztem az ablakon és azt figyeltem, hogy a szomszéd háznál a cserepekről hogy csöpög le az eső. Aztán az ágyamra tévedt a szemem és mindig odaképzeltem valakit. És itt kezdődött minden. Eszembe jutott Jessie nyomora és az én nyomorom, amint ott feküdtem az ágyon, agyamba egy 31 fejezetes drámával és egy szúró fájdalommal. Odafeküdt mellém, átkarolt, a hátamat simogatta és azt mondogatta "én nem hagylak el, itt leszek mindig veled, örökkön-örökké". Rámjött a sírhatnék, éreztem, hogyha most nem kelek ki az ágyból a saját drámámba fulladok bele. Kijött egyetlenegy könnycsepp, felálltam az ágyról mindent úgyhagyva, ahogy van és kiléptem a szobám ajtaján. Rögtön egy szúrós hanggal térítettek magamhoz. Meggyújtottam egy cigarettát, lesétáltam a garázsba a macskámhoz és leültem a kisszékre. Az ajtót nyitvahagytam és a szél folyton ki-be csapkodta. Az első gondolat, ami eszembe jutott: az ajtó dallama. A garázsajtó zenéje a széllel. Ahogy a füstöt fújtam ki a számon, az ajtó felé szállt és olyan furcsán oszlott szét. Nem tudom elmagyarázni. A füstöt fürkésztem, hogy milyen alakokat látok benne. Ez olyan volt, mint amikor gyerekkoromba kifeküdtem a fűbe és a felhőket néztem, hogy abba milyen állatokat, járműveket látok. Biztos ti is csináltatok ilyet. Pedig azokba nincs semmi forma, az csak felhő. Az elme képzeli azt, hogy már pedig abba van valami. Én is így voltam a füsttel. Egyetlenegy formát láttam és el is szomorodtam. És most? Ideraktam elétek egy nagy adag semmit, amiből egy kukkot nem értetek. Csak azért írtam, hogy meg legyen a napi adag. Az én napi adagom. Az én kábítószerem.