Attól félek egyszer megunsz te is. Nem akarom, hogy megunj. Azt akarom, hogy mindig érdekes legyek számodra. Ma olyan ősz hangulatom volt. Sétáltunk egy keveset Mosolygóval és úgy éreztem, hogy ősz van. Suliban kinéztem az ablakon és éreztem, hogy ősz van. Teljesen felborult az időérzékem. Azt hiszem. Amúgy csukott szemmel sétáltam le reggel a buszmegállóba és mosolyogtam. Csak egyenesen kell menni, szóval nem féltem attól, hogy elesek valamiben. Senki sem jött velem szembe, így az emberek sem néztek hülyének. Reggel találkoztam egy régi barátnőmmel. Régen egy utcában laktunk. (Az ő keze is benne volt, amikor elástuk hátul a kertben a dobozt!) Szóval találkoztunk. Van most nála egy portugál cserediák. 16 éves. Fiú. Phillip. Olyan szép mosolya van Phillipnek. Amikor elsétáltak mellettem, integetett. Kár, hogy csak 16 éves. A francia jobban megy neki, mint az angol. Tehát tudnánk beszélgetni. Vagyis csak alap dolgokról. Már sokat felejtettem franciából. Na de mindegy. Ő is kivillantja a fogait, amikor mosolyog. És az övé is szép. Fehérek a fogai és erősek. Szép csoki színe van. Haha. Hallottam, ahogy spanyolul beszél. Csak úgy pörög a nyelve. Erről eszembe jutott most valami. Megtartom magamnak. Ti nem értenétek a szóviccemet. Amúgy jó kedvem volt ma is. Szeretek Mosolygóval lenni. Olyan apróságokon tudunk nevetni és az jó. Neki írtam az első két mondatot. Mielőtt valaki félreértené. Lehet egy idő után azt hiszi, hogy velem nem lehet komoly dolgokról beszélni. Pedig pont hogy velem lehet. Mindegy. Inkább nem kattog ezen az agyam. Bűntudatom van. És azt hiszem kezdek paranoiássá válni. Vagy már az vagyok. Nem tudom. Túltettem magam Mr. Késforgatón. Nemcsak letiltott. Hanem törölt is. De túltettem magam. *Sóhaj.* Ne is beszéljünk róla. Lehet sokkal könnyebb lenne, ha beszélhetnék, de már nincs kedvem. Rendbe tettem a fejembe a dolgokat és most kár lenne felborítani. Este felrakom Holden-t a szekrényem tetejére, a dobverők mellé és azt is csak akkor veszem le, ha mégis úgy döntök, hogy elégetem. Nem akarom, hogy továbbra is mellettem aludjon és mindennap farkasszemet nézzen velem. Akkor eszembe jutna a boldogság, amit adott és a fájdalom, ami végig ott volna a cérnaszál végén, csak én későn vettem észre. Levághattam volna a cérna végét, de nem tettem. Talán (nem tudatosan) vártam a fájdalmat, hogy összehasonlítsam a régi fájdalmammal. És most elmondom. Nem ugyanaz a kettő. A régi fájdalom teljesen más volt. Teljesen meghurcolt. Hónapokig. Teljesen máshogy reagáltam. Még a személyiségemet is megváltoztatta. A mostani pedig csak kiszakított belőlem egy darabot, de kihevertem. Egész gyorsan. És azt a darabot, amit elvett tőlem már vissza is kaptam. Azt hiszem. Ha fáj, akkor tudom, hogy ember vagyok, mert érzek. Talán ezért várom mindig annyira. Stevie Taggert mondta egyszer, hogy "Talán az emlékezés nem más, mint egy átok, és az, aki képes kitörölni fájdalmas emlékeit, áldott lesz. Talán ... " Kérdezem én; lehetek még áldott? Az újat akarom kitörölni. A régit sosem.