Sokkal rosszabbra számítottam a mai nappal kapcsolatban. Túl vagyok ezen is. Még 4 hónap és vége. Pontosabban 6, mert ugye az érettségi, de nekem már az is elég ha nem kell bejárnom az iskolába, nem kell mindennap buszoznom és nem kell mindennap érintkeznem (nem szándékosan) emberekkel. Pont azon gondolkodtam, hogy milyen gyorsan elment ez a 4 év. Meg az előző 8. Mintha csak tegnap lett volna, amikor lenn álltam az udvaron tűző napsütésbe és az igazgatónő beszédét hallgattam az évkezdésről, ahogy üdvözli a kilencedikeseket és megemlíti hogy ez az év sem lesz más, mint a többi. Mintha csak tegnap lett volna, amikor "megismerkedtem" az osztállyal. Én voltam a fekete hajú lány, a "baki". Mennyire megváltoztam, mennyire megutáltam az osztályt, mennyire meg AKAROK tőlük szabadulni. Azt hiszem senki sem fog hiányozni. Senkit sem engedtem magamhoz annyira közel, hogy érezzem az elvesztése utáni letörtséget, bánatot, fájdalmat vagy nevezhetjük bárminek. Kiismertem őket.. túlságosan is és ez nekem már sok. Ez a 4 év rengetegnek tűnik. Egy idő után szükségem van a változatosságra, és most jutottam el arra a pontra, hogy azt érzem; fuldoklom.. Fuldoklom, ha csak arra gondolok, hogy holnap is be kell menjek, és holnapután is.. és még sorolhatnám a napokat. Összetartás nulla, igaz barátságok pedig nem szövődtek (szubjektív vélemény). Ez az egyik amin elgondolkodtam.. A másik.. nos.. az előzőnél kicsit bonyolultabb. Kérdéseim lennének.
Hogy tudok valakit annyira tökéletesnek látni, mint Őt? Én miért mutatom ki azt, amit Ő nem? Természetesen (hmm.. ez kicsit úgy hangzik, mintha valami egoista picsa lennék) ő is kedvel, vagy mi a csuda.. de én miért éreztetem vele minden egyes nap, minden egyes percben, hogy mennyire odavagyok a lényéért? Egyáltalán mi fogott meg benne? Én nem is kedvelem az ilyen embereket, mint Ő. (Talán az a mérhetetlen nagy szabadsága, ami nekem sosem fog megadatni.) Olykor kiszámítható mégis van benne valami titokzatosság. Ismerem és mégsem ismerem. Eljutottam arra a pontra, hogy most én sem fogok semmit adni. Vagyis.. próbálom tűrtőztetni a rajongásomat és a szeretetemet, amit iránta érzek. És az utóbbi.. az az ami igazán megrémiszt. El sem tudjátok képzelni, ha én szeretek valakit, akkor mennyire. És Őt nagyon. De hol marad a méltóság? És azt sem értem, hogy miért pont Ő. Ha azt vesszük, nem ismer.. tényleg nem ismer. Vagy csak én hiszem azt, hogy nem ismer?
Órákig tudnám folytatni a kérdéseimet és órákig tudnám őt magasztalni.. Rajongásom "tárgyát". Kérdés: minek, ha nem viszonozzák?!