Mindennap újabb és újabb élményekkel gazdagodom. Igazából darabokban vagyok, mint egy 2000 darabos puzzle, de a darabok száma egyre csökken, bár mikor hogy..
Boldog vagyok, mert nővérem boldog. Boldog vagyok, mert rendeződnek itthon a dolgok. Boldog vagyok, mert olyan emberekre tettem szert, akikkel talán egy évvel ezelőtt nem álltam volna szóba. Tavaly azt mondtam, hogy nem vagyok csőlátású, mert előttem száz és ezer út van, amik közül tudok választani, de tévedtem. Óriásit tévedtem. Igenis csőlátásom volt, mert (mint említettem) ezekkel az emberekkel szóba se álltam volna, nem hallgattam volna meg a bajukat/örömüket. Vagyis meghallgatni meghallgattam volna, de különösebb érzéseket nem tápláltam volna irántuk.
Mekkora hülye lettem volna,  ha még most is azon az úton lennék, amin voltam, áldom a napot, hogy minden kiderült, hogy átvészeltem az akkori mélypontot és most itt vagyok. Velük. Azokkal az emberekkel, akikkel nem telik el egy olyan nap, hogy ne nevetnék, ne érezném jól magamat. Persze ez nem az "átadhatatlanul" szindróma, de jól érzem magamat velük. Várom a reggeleket, a délelőttöket, a szüneteket, mindent várok, ami velük kapcsolatos. Természetesen itt is megvannak az úgynevezett "klikkek", de ez sem érdekel. Nem tudok betelni velük, a lényükkel, a személyiségükkel, a vicceikkel. Egyre többet és többet akarok belőlük, amiket ott belül megőrzök és ezekkel az eseményekkel vészelem át a hétvégéket. Felesleges lenne kiemelnem embereket, de aki olvassa, tudja, hogy Ő is közöttük van.
Bár sose érne véget. Soha, de soha. Leélném veletek az egész életemet egy poros kis padban, egy semmitmondó iskolában, naívabbnál naívabb tanárokkal, csak hadd lehessek veletek.

/átmeneti/