Én nem akarom ezt az érzést. Egyszerűen már most utálom, mármint nem Őt, hanem magát az érzést. Mennyi idő, hány év kell ahhoz, hogy meg tudjuk tanulni irányítani a szívünket? Nem reménykedem én semmiben, felesleges, mert úgyis tudom mi a vége, csak annyira szeretném.. úgy tudnám szeretni. Megölelni, csókolni, nevetni, piszkálni a haját. Nem szerelem ez, nem érzem belül azt, ahogy elönti az ereimet, de több mint fellángolás. Miközben ott ültem ma mellette és szórakoztunk, volt egy furcsa "látomásom", vagy nem is tudom minek nevezzem, és az a kép annyira lehetetlennek tűnt, mint az, hogy elmondjam neki, hogy mi a helyzet. Sosem tudhatja meg, és bármilyen hihetetlen, nem ez a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy vannak olyan emberek, akik (ha nagyon akarnak) átlátnak rajtam. Olyan emberek, akiknek soha nem adok esélyt arra, hogy szerepeljenek a színházamba, de mégis.. belépnek oda minden ok nélkül és játszanak velem, kihasználják a helyzetet, visszaélnek vele és csalódást okoznak. Egyszerűen nem megy hogy semmibe vegyem, átnézzek rajta, mint egy ablakon, nem megy.. és meg se akarom próbálni, mert nem. Szükségem van rá, ha nem is kapom meg soha, de nekem szükségem van arra, hogy szórakozzunk, hogy simogassam a haját, hogy nevessünk egymás beszólásain. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes belül, mint Ő? Nem is a "tökéletes" szó a jó erre a mondatra, mert abból csak egy volt, egy van és egy is lesz.. mindörökre. De látom rajta, hogy mennyire tud szeretni, hogy mennyire figyelmes, hogy mennyire.. !? Felesleges folytatnom, szerintem ismeritek ezt az érzést.