Guy de Maupassant: Magány (részlet)
" Nos, az ember semmivel sem tudja jobban, mi megy végbe a másik emberben. Távolabb vagyunk egymástól, mint a csillagok, és főként elszigeteltebbek vagyunk, mert a lélek kikutathatatlan. El tudsz képzelni borzalmasabbat, mint hogy folytonosan olyan lényeket súrolunk, akiknek a világába képtelenek vagyunk behatolni? Úgy szeretjük egymást, mintha láncra lennénk fűzve, egészen közel egymáshoz, tárt karral, anélkül, hogy valaha is elérhetnénk egymást. Gyötrelmesen kívánkozunk az egyesülésre, de minden erőfeszítésünk meddő marad, minden önátadásunk hiábavaló, minden vallomásunk terméketlen, minden ölelésünk tehetetlen, minden csókunk céltalan. Szeretnénk egymásba vegyülni, de a lendület, mely egymás felé hajt, csak arra jó, hogy egymásnak ütődjünk.
Sosem érzem magamat magányosabbnak, mint amikor föltárom a szívemet egy-egy barátom előtt, mert olyankor jobban megértem, milyen legyőzhetetlen akadály mered köztünk. Ott áll előttem az illető, tiszta szemét rám emeli; de szeme mögött a lelkét, azt nem ismerem! Hallgatja, amit mondok; de mit gondol? Igen, mit gondol? Érted ezt a gyötrelmet? Hátha gyűlöl? Hátha megvet? Hátha kinevet magában? Eltűnődik a szavaimon, megítél, csúfot űz belőlem, pálcát tör fölöttem, középszerűnek tart, vagy ostobának. Hogyan tudhatnám, mit gondol? Hogyan tudhatnám, szeret-e úgy, ahogy én szeretem – és hogy mi motoszkál abban a kis, kerek koponyában? Milyen rejtély ez: egy ember ismeretlen gondolatai, szabad és rejtett lelke! Nem tudjuk megismerni, nem tudjuk irányítani, nem tudunk uralkodni rajta, nem bírjuk legyőzni.
Ami pedig engem illet, én is hiába akarom egészen odaadni magam, szélesre tárni lelkem valamennyi kapuját: sosem sikerül feltétel nélkül kiszolgáltatnom magamat. Mélyen, lényem legmélyén zárva marad énemnek az a titkos zuga, ahová nem hatolhat be senki. Ezt nem fedezheti föl senki, s oda nem léphet be senki; mert senki nem azonos velem, mert senki nem ért meg senkit.
Mondd, legalább te, legalább most megértesz? Nem; azt gondolod, eszelős vagyok! Gyanakodva nézel, óvakodol tőlem! Magadban azt kérdezed: „Ugyan mi ütött beléd ma este?” De ha egy napon majd fölfogod, s igaz valójában átlátod kényes és szörnyű szenvedésemet, keress föl, és csak ennyit mondj: „Megértettelek!” Egy percre talán boldoggá teszel vele.
Legalaposabban a nők eszméltetnek rá magányosságomra.
Nyomorúság! Nyomorúság! Mennyit szenvedtem miattuk, hiszen a férfiaknál sokkal inkább, és sokkal többször áltattak azzal az illúzióval, hogy nem vagyok egyedül!
Mikor átadjuk magunkat a Szerelemnek, mintha kitágulna a lényünk. Emberfölötti boldogság áraszt el! Tudod, miért? Tudod, miből fakad ez a roppant boldogságélmény? Egyedül abból, hogy úgy képzeljük, nem vagyunk többé egyedül. Mintha megszűnnék emberi létünk magánya, elhagyatottsága. Ó, milyen tévedés!”
