- nincs mozi
- se üzenet
- se lelki béke
- se család
- se zene
- de van láz
- cigi (kövezzetek meg ti mocskos szép emberek)
- szakítás
- undorító gyakorlat
- viharfelhők
- hűvös szél
- keddenként Duna
- plusz 1.5 kiló
- önbizalomhiány
- pénzem (bassza meg, van pénzem!)
lesz egy cipőm vagy topánkám vagy franc tudja és veszek magamnak új felsőket, világosakat, mert a cél a pozitív jövő...kit érdekel? én nem hiszek ilyen szarokban, színes felső és ennyi
- feltöltött kártya
- nem beszéltem 2 napja senkivel
ÉS NINCS BARÁTNŐ!

"Your handwriting. The way you walk. Which china pattern you choose. It’s all giving you away. Everything you do shows your hand. Everything is a self portrait. Everything is a diary."

forrás: http://doyouletyourpasthauntyou.tumblr.com/

Nincsenek barátaim. Nem vagy többé. Nem vagytok többé. És én ezért siránkozom. Igazából mindig ez volt. Ahányszor megnyíltam valakinek... utána mindig kisétált az életemből vagy úgy otthagyott, mint egy rongydarabot. Ezért nem hiszek a barátságban. Meg igazából... azt hiszem már semmiben nem hiszek. Kiégtem az utóbbi pár évben. Felesleges ide a vigasztalás. Nem kértem soha, hogy válassz, de te már rég megtetted.

szerelmes vagyok

az élet apró örömei

A rohadt életbe. Felnőttem. Vagy ahhoz készülök. Vagy már 8 évesen bekövetkezett nálam. Amikor anya megtanított arra, hogyan kell egyedül hazamennem az iskolából. De lehet előbb. Van egy emlékem. Amiről soha senkinek nem fogok beszélni. Mert nem beszélhetek. Nem tudom, hogy megtörtént-e. Lényeg, hogy óvodás voltam. Már lehet akkor felnőttem. Nem tudom. Lehet álom volt, aminek a képe ennyire belémégett, hogy időközönként beugrik és akkor nem tudok elvonatkoztatni. Tök mindegy. Soha nem fog kiderülni ez a lényeg. És soha senki nem fogja kiszedni belőlem. Még a halálos ágyamon sem fogok erről beszélni. Vagy a halálos fürdőkádamban. Vagy a halálos fámon. Egek, miről beszélek.
Itt az egész élet előttem. És látom, ahogy elszáll. Nem tudom most ezt kifejteni, mert olyan zavarosak a gondolataim. Ma majdnem megbőgettél. Nem akarok gondolni az év végére. Istenem. Annyira várja az egyik felem, hogy majd belehalok. A másik felem pedig üvöltözik, hogy soha érjen véget ez az év. Mármint az iskolára gondolok.
Végül mi is csak ismerősök leszünk facebook-on. Néha elejtünk majd egymás felé egy "lájkot" és semmi több.

"Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."

eret kéne vágni

Emberundorom van. Komolyan. Nem túlzok. Már lassan két hete próbálok a könnyeim ellen küzdeni, de az átkozottak mindig legyőznek.
Hatással volt rám a The Runaways. Vagy nem tudom. Megigézett Ccc-Cherry Bomb. Ha használnám még az msn-t, az lenne a nevem. Gyönyörű mocskos lelke van annak a kislánynak. De én nem Ccc-Cherry Bomb vagyok. Szörnyű, hogy mámoros pillanatba egyszer csak látni kezdtem és Cherry Bomb-bal találtam magamat szembe. Mintha egy tőrt döftek volna belém. Nem kétség, hogy Te vagy az én Ccc-Cherry Bomb-om. Jól kéne éreznem magam. De egyszerűen nem megy. Sokszor takaróval a fejemen közlekednék ebben a kiMMMaszott városban. Mindent elvesz tőlem. Az olvasás örömét, a ... pont. Nincs több. De elveszi. Sírni tudnék éjt nappallá téve, hogy mennyire undorítóak az emberek. Nincs türelmem senkihez.

Mindig sírok. Rosszul megy a sorom. Rossz dolgok ölelnek körül. Te meg féltékeny vagy rám. Mindent elvesz ez a város tőlem. Nemcsak érzésekről beszélek.
Nincs olyan hely, ahol megnyugodhatnék. Az iskolában káromkodok, mert idegesítenek, a kollégiumban csendesen vágok eret (nem a szó szoros értelmében), mert kurvák vesznek körül, utazás közbe a dühroham ellen küzdök. Hiányzik a zene. Hiányzik a város. Mármint fent utazni. Olyan sötétnek és roncsnak érzem magam, mint a metró. Valami hiányzik.

Este fél 10-kor el szoktam szívni egy cigarettát. Ettől nem érzem magam szarnak. Egyszerűen kell az az 5 perc, amikor nincs az égvilágon semmi.
Utálom, hogy a fejembe bámulnak. Mintha értenék mi a bajom. Pedig nem. Mert még én magam sem értem. Mintha értenéd, mi a problémám vele. Szoktál gondolni néha a régi szép időkre? Eszedbe szoktam jutni?

Bassza meg. Bassza meg mindenki!

Ismeritek azt a filmet, hogy "Segítség, felnőttem!"? Mindegy. Szerintem, ha tényleg lenne egy ilyen kiMaszott gépezet, akkor kiMaszottul azt kívánnám, hogy bárcsak gyerek lehetnék újra. Vagy mit tudom én. Óvódás.
Nem tudom mi a bajom. Te sem akarod tudni. Ne bámulj a fejembe, mondtam már. Annyi mindent elnyomok... sok mindenről nem is beszélek. Mit tudom én. Nem is akarok néha. Sose leszünk már ketten.
Diósd és Érdliget között megnyugtatnak a graffitik és "Steve Porter - Deported" című száma kikapcsol.

Majd elmúlik.

75 órája nem gyújtottam rá.

Ennek sosem lesz vége. Meghalok. Meg akarok halni. De úgy igazán. 

Sok az a 8 perc. Néha annyin múlik az egész élet. Vagy hogy időben hazaérj. Egy busz. Egy vonat indulása. Egy kapcsolat. Sok az a 8 perc. A legnagyobb fájdalmam az egész kiMaszott életemben, hogy vannak emberek, akik csak úgy kisétálnak az életemből. Nem lehet ellene semmit tenni. Csak úgy megtörténik. Fogják magukat és csak úgy kisétálnak és eltűnnek. Nem fogjuk soha többé egymást látni. És amikor megöregszünk, ugyanúgy járunk, mint novellánk főszereplője. Kérdések merülnek fel bennünk. Emlékezük. Emlékezni próbálunk egymás kócos hajára, csillogó szemére, valami közösre, ami csak rólunk szólt és senki másról. Esküszöm a kimaszott életre, a legnagyobb fájdalmam az, hogy vannak emberek, akik kisétálnak az életemből. Nekem senki ne mondjon közhelyeket, hogy meg lehet akadályozni meg ilyen elcsépelt szövegeket. Ne mondjanak. Én tudom. Fogják magukat és eltűnnek. Nem lehet sehogy megakadályozni. Nincs senkim. Mármint most olyan barát-félére gondolok. Értitek. Volt egy barátnőm. Tudjátok olyan "Meredith-Christina"-féle barátságra gondolok. Volt egy. Akinek nem kellett magyaráznom dolgokat, hanem tudta és ennyi. Aztán ő sincs. Ő se lesz. Fogta magát és kisétált. Nincs olyan ember, aki ott lenne velem a szarban. Pedig még mindig őrzöm a képünket a "Mérgeinkről" meg úgy a tavalyi évünket.
Folyamatosan traumák érnek. Tényleg. De az is lehet, hogy túlérzékeny vagyok. Nem tudom. Annyira nem érdekel. Kék Phillip Morris-t szívtam. Már kicsit több mint 4 éve pöfékelek. Tudjátok mit jelent nekem a cigaretta? Nem fontos.
Tegnap volt a szökőnap. Sok ember nem tudja, de igazából 24-én van a szökőnap és nem 29-én. Én is nemrég óta tudom ezt az információt. Még pár hónappal ezelőtt a tv-ben hallottam. Meglepődtem rajta. Eddig akinek tudtam, eldicsekedtem ezzel az információval. 24.-e Igazából tudnom kellett volna. Vagy nem tudom. Általában ezeket meg szoktam érezni. Szoktam kapni jeleket. Már lassan 30 órája, hogy nem gyújtottam rá. És ahogy leírtam ezt a mondatot, a könnyem is kijött. Oké, tudom, ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, hogy lerakom a cigarettát. De nem így akartam. Ahogy az első csókot sem. Meg úgy sok mindent a rohadt életbe. Magamtól akartam lerakni, nem kényszerből. Kaparni tudnám a falat és sírni. Röhögjetek a francba. Már nem érdekel semmi.... Lebegek a semmiben. Nem tudom. Nem értelmezhető. Tramuák érnek. És tessék, összesírtam a billentyűzetet.
Érthetetlen. Zagyvaság. Undorító minden.
Utállak, hogy elfelejtettél. Utállak, mert így viselkedsz. Utállak, hogy elhagytél. Utállak, mert rajtad kívül nem volt senki más. Utállak, mert elvett tőlem. Utállak, mert ennyire vak vagy. Utállak. Utállak, gyűlöllek és mégis úgy hiányzol.


(Mindennap megfogadom, hogy holnap új élet. Új élet. Nélküled. Nélkületek. Megtanulok temetni. Téged. Titeket. Temetek. Mindent eltemetek. Mód Ervin is megírta. Levelet, fényképet, mindent elégetek. Új élet. Cigaretta nélkül és nélküled. Méregmentes. Irány az elvonó.)