Emlékszem, amikor olyan nagyon beteg voltam múlt héten. Amikor sehogy sem akart lemenni a lázam, sorra vettem be a gyógyszereket és borogatást raktunk a tarkómra... Amikor éjjel a hideg rázott és lázálmaim voltak. Akkor, igen.. akkor álmodtam Ady Endrével. Egyik pillanatban még ott állt mellettem, a másik pillanatban pedig egy téren voltunk, ahol százan meg ezren voltunk és a tömeg vitte a koporsóját. Rongyos kis ruhába és mezítláb voltam és keservesen zokogtam, hogy meghalt a Költő. Meghalt a Költő! Meghaltunk mindannyian. Pár pillanattal később a régi osztályomban voltam és a tanár magyarázta, hogy amikor Babits Mihálynál gégerákot diagnosztizáltak, befeküdt a kórházba és ott írta meg a Jónás könyvét. Némaságra volt ítélve és az orra alatt kuncogott, hogy micsoda egy remekmű lesz. Babits tudta, hogy halálra van ítélve, hogy már nem fog meggyógyulni, de ő rendületlenül írt, nem adta fel. Esküszöm, mintha ott álltam volna Babits mellett a kórházban, annyira élethű volt az egész. Egyedül volt a szobában, fehér volt minden; a falak, az ágynemű, még maga a költő is. Az ölében ott volt a papír és a toll és írt.

Azt hittem meghalok. Éreztem milyen forró a testem. Álmomba azon gondolkodtam, miközben Babitsot figyeltem, hogy a láz ráhúzódhat fontos belső szerveinkre, főleg a szívre. Babits meghalt és a modern korban ott feküdtem egy nagy fehér szobában és írtam. Olyan meleg volt. Bejött édesanyám egy laptoppal a kezébe és odarakta a lábamhoz. Lázas voltam, beteg volt a szívem és már nem tudtak rajtam segíteni. Halálra voltam ítélve, de még írni akartam. Ott feküdtem és írtam. Még arra is emlékszem, hogy a kis Nemecsek Ernőről írtam. Ő is olyan lázas volt és belehalt.

Szegény kis Nemecsek Ernő... szegény!