Még mindig nagyon fáj a fülem. A szerda éjjelt végigbőgtem. Tegnap viszont tudtam aludni. Este csöpögtettünk a fülembe kövi rózsát, amit én tavi rózsának hívok és vettem be algopyrint. Egy hét után tegnap tudtam először normálisan aludni. Már lázálmaim voltak. Egy szemüveges, ősz szakállú orvossal álmodtam, aki egy óriási tűvel jött felém és a beleszúrta a bal fülembe. Annyira sikítottam (és sírtam) álmomba, hogy a fájdalomra riadtam fel. Iskolába úgy indultam el, hogy vettem be gyógyszert és vittem magammal még egyet. Utolsó órán már annyira fájt, hogy azt hittem sírógörcsöt kapok, de nem vettem be. Hazaértem, ettem, de még az se esett jól, mert nyelni alig tudok. Mondtam anyának, hogy nem megyek ma németre, mert rosszul vagyok és fáj a fülem. Megértette. Még puszit is kaptam a fülemre, de még ekkor sem vettem be. Megvártam amíg a fájdalom eléri a tetőpontot, a Fájdalmak Mennyországát, a beteg és lelki szegények paradicsomát. Megpiszkáltam a fülem és tudom hol fáj. Hétfőn vagy kedden elmegyek orvoshoz. Tegnap óta 4 kapszula dolgozik a gyomromban és elég kába vagyok, de lehet csak azért érzem, mert fáradt vagyok. Vagy ez a kín fárasztott le. Mindegy. Szóval elmegyek orvoshoz, nem akarok életem végéig fájdalomcsillapítókon élni és megvárni a tetőpontot. Meg is süketülhetek vagy még rosszabb esetben agyhártyagyulladást kaphatok. Már csak az hiányozna az életemből. Eszembe jutott erről a kijelentésről egy kérdés, de inkább magamba tartom. Reggel majdnem elütött egy autó. Egy Volvo. Nincsenek nagy igényeim, de ha már elüt egy autó, akkor BMW legyen. Haha. Szóval igen. Már rég leléptem az útra és látta is a krapek, de nem fékezett. Pár centiméteren múlott, hogy ne a motorháztetőn (vagy a kocsi alatt?) kössek ki. Meg se rezzentem. Ráadásul taxis volt. Múltkor belegondoltam, olykor milyen kevésen múlik az ember élete. Egy centiméter, egy másodperc. Miután reggel megtörtént ez az incidens elgondolkodtam, hogy vajon ki lenne az az ember, aki hívná a mentőket és a rendőrséget? Ki lenne a hibás? Mindegy. Kába vagyok. Nagyon. Tisztára úgy érzem magam, mint Paul Sheldon. A fájdalom, a gyógyszerek, a halál kérdése, a hangok a fejében, a plafon. Valami fontosról akartam írni. Bár kinek mi. Szóval valami fontosról szerettem volna írni, de most elment tőle a kedvem. Egy mondaton jár az agyam, ami igazából még meg se született, de készülőben van. Mit mondhatnék? Nem lehet sablon. Magába kell foglalja mindazt, ami történt. A kérdésedre pedig nem válaszoltam és te se az én kérdésemre. Nem is volt alkalmam feltenni, mert szétszakadtunk, de szorít az idő. Többé nem lesz dupla francia. Egy hét és kisétál az életemből a Földközi tenger, az Azúr part, a minimalizmus, a hatásvadászat, az almás-fahéjas tea, Rodolfo (). Sorolhatnám. Szinte hihetetlen, de most annyira rossz kedvem lett, hogy kijöttek a könnyeim. Nem is erőlködtem, csak beugrott egy kép és kijöttek. Furcsa. Nagyon furcsa.