- Emlékszel a beszélgetésre?
- Emlékszem, de nem akarok róla beszélni!
- Pedig most beszélgetni fogunk róla!
- Miért teszed?
- Azt mondtad hiányzik az a fájdalom! Miért nem hagyod, hogy megadjam neked?
- Miért akarod elrontani ezt a csodás napot?
- De én neked akarok jót!
- Szerinted az jó, ha elrontod a napom? Ne beszéljünk róla, ne emlékeztess rá! Tudom, hogy ott van, de most nem akarom felszínre hozni. Majd.. Adj egy kevés időt!
- Rengeteg időd van még! Én most akarom, hogy beszélgessünk!
- De rosszul válaszoltam. Az az átkozott nagy szám, te is tudod. Miért nem állítottál meg?
- Mert akkor túl könnyű dolgod lenne.
- És mi van akkor, ha csalódást okozok?
- Akkor te nem őt keresed és ő nem téged keres!
- De én őt keresem, te is tudod.
- Tudom, tudom. Csak hagyd már abba. Emlékezz! Megígérem, csak egy pillanat az egész. Hamar túlesünk rajta. Egy vágás itt, egy vágás ott és máris érezni fogod őt.

Sóhaj. És egy szúró fájdalom.

- Látod, mondtam hogy nem lesz fájdalmas! Meséld el, milyen volt és én is át akarom élni!
- Ott benn szúrt. Nem magyaráztam be magamnak, hanem tényleg szúrt. Úgy éreztem, hogy mindjárt kidobom a reggeli kávémat a mellettem ülő nőre. A kabátom cipzárját le kellett húzzam, hogy ne ájuljak el. Rosszul voltam. A szívemre tettem kezem és úgy dobogott, mint régen. Az adrenalinom a magasba szökött és éreztem azt a bizsegő érzést. A fájdalmat. Izzadt a tenyerem, a homlokom és remegtek a lábaim. Férgeket tudtam volna hányni.
- Mennyei!
- Még egyszer! Még! Még többet akarok!
- Mára elég a mókából. Elfáradtam.
- Beszélgessünk!
- Meguntalak. Majd később.