Mindig bennem marad egy szálka, amit nem tudok kihúzni. Beszélnék én, de ha egyszer nem szabad. Kijönne a szálka, ha beszélhetnék vagy megoldódna ez a borzalmas helyzet. Hol érezzem magamat jól, ha már itthon is attól kell rettegnem, hogy mikor ... ? Mindegy. Az a szálka ottmarad még jó sokáig.
Nincs is nagyon kapcsolatom a külvilággal. Nagyjából az iskolába is már csak azért járok be, hogy zenét hallgassak. Nincs kedvem beszélni. (Vagyis lenne, ha valakit érdekelné, hogy mi van velem, vagy éreznék valami "szikrát" iránta.) Nincs kedvem semmihez. Bár átaludhatnám ezt az időszakot.
Írni sem tudok. Kihűltem. Megint. Sokadjára. Van olyan, hogy belekezdek egy bejegyzésbe, de érzem hogy nem lesz semmi értelme, ezért kitörlöm.. valószínűleg ennek sem lesz túl sok értelme, de már megőrülök.
Utálom, amikor a sírás fojtogat, de nem tudom kiadni magamból, anélkül hogy valaki megkérdezné "Miért bőgsz? Mi a baj?".
Emlékszem amikor pár éve Pesten jártam koncerten és amikor végetért a buli, mentünk "haza" és mondtam barátnőimnek, hogy belesikítanék az éjszakába. Nem tartottak vissza, inkább még biztattak is, hogy tegyem meg nyugodtan, nem fog senki se szólni érte. Végül belesikítottam. Valamilyen parkba lehettünk, az égre néztem és ordítottam.. mintha vernének. Mennyire felszabadultam.. De itt még ordítani sem lehet. A rácsok felfalják a hangomat..