Inkább érjen száz és ezer fájdalom még tőled. Döfjenek le késsel, gyújtsanak belőlem halotti máglyát, tépjék ki a nyelvemet, temessenek el élve, kínozzanak halálra, esküszöm, bármit megtennék most már, csak te ne ...
Írhatnék szép verseket, amiket életem során elolvastam és te jutottál eszembe, vagy leírhatnám az emlékeimet, amikbe te szerepelsz, vagy azokat az estéket amiket együtt töltöttünk, feltárhatnám előtted a sebeimet, amiket Te okoztál, elmesélhetném azokat az estéket, amikor zokogva aludtam el, és imádkoztam a "szebb holnapért", imádkoztam azért, hogy legyen egy olyan napom, amikor nem gondolok rád, elmondhatnám neked, hogy hányszor ejtettem ki a neved és hányszor meséltem az élményeimet, hányszor éltem újra minden egyes estét, hányszor szóltál hozzám. Fogalmad sincs róla, hogy milyen nyomot hagytál bennem, hányszor megbántam, amikor az a belső hang azt tanácsolta, hogy szakítsak meg veled minden kapcsolatot, mert úgy sokkal könnyebb lesz nekem, nem fogok rád gondolni. Tévedett! Nem volt olyan nap, amikor ne jutottál volna eszembe, vagy ne éltem volna újra az emlékeimet. Megrészegített még a gondolatod is. Nem hallottad a szívveréseim, nem érezted, hogy emelkedik a vérnyomásom, amikor megláttalak. Nem tudod mi forgott le bennem, amikor írtam neked. De..
..tudom sehogysem hatnék már rád. Döntöttél! Fogadd el ezt a bejegyzést amolyan érvelésnek, vagy aminek akarod.
Becsaphatnálak azzal téged (és saját magamat is), hogy "nemsokára jobb lesz". Tudom, hogy kinevetnél.. és még én is nevetnék ezen a kijelentésemen, mert tudom.. sose lesz jobb. Annyi mondanivalóm lenne még neked, annyi kérdést tennék fel, annyi emléket szeretnék még gyűjteni rólad. Szeretnék a kis fejemben egy filmet rólad, amiket a rossz napokon elővehetnék és megnézhetném, nem akarom, hogy szomorú végetérjen a film. Happy end-et akarok!
Üss, bánts, tépj szét, de ne tedd ezt.. ezt a.. Azt hiszem az lenne az a pont az életemben, amikor úgy érezném; darabokra tört minden. Pedig tudom, egyáltalán nem beszélgetünk, tudom, hogy nem látlak, de a tudat hogy "vagy a világban", az megnyugtat és önkívületbe ejt. Tudom, hogy vagy és az épp elég az én "boldogságomhoz".
Azt hiszem azóta nem tudok szerelmesen szeretni vagy szeretve szeretni, mióta ott van az a seb. Nem is hiányzik, és nem is akarom, hogy begyógyuljon. Addig is: ott vagy!

(Két véglet van: vagy úgy érzem, hogy lemaradok valami fontosról, vagy pedig elveszítek valakit. És mostanába mindig az utóbbi lép érvénybe. Minden egyes nap. Átmenet sosincs. Teljesen kicsúszott a kezem közül az irányítás..)

Ui.: tessék, kiírtam magamból egy részét, egy darabot. Nem lett könnyebb és most szégyenkezhetek is. Fantasztikus.