Ma voltunk Pécsen. Hazafele bekapcsoltam az mp4-emet és elkezdtem filozofálni, nem bírtam ki, hogy egy nyugodt estém legyen. Annyiszor végiggondoltam az egészet, hogy hogyan lehetne nekem jó, vagy hogy mit csináljak, de nem tudom.. egyik kérdésemre sem találtam választ. Nem tudom eljátszani, hogy nem jelent nekem semmit, ha meg minden apróságnak örülök, akkor csak magamat kínzom, mert tudom mennyire reménytelen ez az egész. Teljesen belekavarodtam a gondolataimba és a végén már csak az Ő arcát láttam magam előtt, újraéltem az elmúlt pár hetet és nem.. nem tudom semmibe venni. Napról-napra egyre erősebb ez az érzés. Hogyan öljem meg? Hogyan pusztítsam el? És miért pont Ő? Ezek lennének a fő kérdések, és akkor még sorolhatnám a "zárójeles" kérdéseket, amikkel csak akkor foglalkozom majd, ha ezekre megtalálom a megfelelő választ, ami nekem jó. Istenem.. holnap megint látom. Már az egész gyomrom görcsben van. Az elmúlt 2 nap borzalmas volt. Nem volt olyan óra, amikor ne jutott volna eszembe. Felkelésnél az Ő arca villant be legelőször, lefekvéskor pedig a "vajon most csinálhat?" kérdést tettem fel magamnak, "írjak neki sms-t vagy sem?" - ilyen apróságokon, amiket máskor figyelmen kívül szoktam hagyni, de most nem. Ki kell mondjam: hiányzott! Borzalmasan hiányzott! Annyira szörnyű ez az érzés, hogy szinte éget..
És a legfőbb kérdés, hogy szeretem-e!? Nem merem kimondani, hogy "igen", mert akkor beleesek ugyanabba a hibába, mint mindig, és azt meg főképp nem tudom kimondani, hogy "nem". Akkor sem könnyebb, ha beszélhetek róla, egyre nehezebb és nehezebb titkolnom ezt az egészet. Abban reménykedem, hogy egyszer képes leszek odaállni elé, hogy elmondjam mi a helyzet (ami soha nem fog bekövetkezni, hahaha) és akkor csak úgy elszáll az egész érzés. Egyik pillanatban még ott fortyogna bennem, kitörne és utána pedig mély álomba szenderülne több ezer évre.. Igen, talán ez a legjobb hasonlat rám; egy vulkán vagyok, semmi több.