Valami hiányzott ma este. Pedig Cuvée volt a kezemben, zenére mozgott a csípőm, dobolt a lábam, a hajamat pedig ide-oda ráztam. Nem írtam sokáig. Nincs idő. Az idő pénz. Megtanultam értékelni ezt a mondást. Valamit vártam. Nem tudom megmondani mit. Színeket várok az életembe. Hiányoznak. Pedig az évek alatt megtanultam a szürkeségben élni. Sminkelem magam. Színesek a ruháim. Haladok. A magam módján. Szürkeségben élek mégis. Nincs egy koncert. Nincs semmi. Csak az iskola, a munka, a munka és az iskola. A munkát említettem már? Nem tudom. Kimaradnak az ütemek az életemben. Semmi szórakozás. Nincs semmi. Szürkeség. De most valahogy nem jó. Vártam a "Most múlik pontosan"-t, de nem jött. Vártam, hogy összeboruljunk és sírjunk, hogy milyen förtelmes a világ.
Írtam. Nem tudom mikor fogok legközelebb. Várjatok.
Élek. Néha adok magamról egy életjelet.

Te élsz még?

Éltél valaha?

Az álmom súgott valamit. A Holdnak arca van.
Azt mondod szeretnem kell őt és beszélgetnem kell vele, mert ő az aki, és sohasem tagadhatom meg. De nekem mennyi ideig kell tűrnöm a megaláztatást? Meddig kell tűrnöm, nyelnem és bírnom? Meddig? Hallgatok rád, mert tudom mi megy végbe benne, továbbra is beszélgetek vele... csak tudom, hogy ez nem vezet sehová, húsz évet nem lehet bepótolni.

Félek. Nagyon félek. El kell szakadnom. Meg kell tanulnom elszakadni tőled.

Előttem feküdt a halál...

A szó szoros értelmében!

De rég volt, amikor zsebkendőt adtál nekem utoljára. De rég volt, amikor naponta megkérdezted hogy vagyok és érdeklődtél. Egy időbe érdekelt. Tudtad, hogy problémás vagyok... Talán segíteni akartál. Vagy vigasztalni. Te voltál a legelső ember, akit megismertem, amikor beköltöztem. Az első hétvége, amikor mindenki hazautazott, hogy elújságolja az élményeit otthon és én bent maradtam. Egyedül. Veled beszéltem először. Akkor még lehetett az udvaron cigarettázni és ott ültem a padon. Olyan távolinak tűnik már az egész. És mennyi víz lefolyt azóta a Dunán. Mindegy. Borzalmas volt az a hétvége. A szobába feküdtem az ágyon és sírtam.. hogy én ezt nem akarom és haza akarok költözni. Senkinek nem kívánom azt a három napot. Teljesen becsavarodtam.

Rágyújtok. A rutin. A blogolást így kezdem. Már akartam erről írni. De sosem lehetett. Igazából még nem is beszéltem senkinek erről. Soha nem volt időm erre. Most itt az ideje. Eszembe jutott. Az álom. Igazából nincs nagy jelentősége, de az ehhez hasonló álmaimat számon tartom. Fontosak. Már kettő van. Itthon voltam. Hazajöttem. A körülményekre nem emlékszem, hogy rossz kedvel feküdtem-e le vagy sem?! Végül is lényegtelen.
A városban voltam. Elhagytam a kabátomat. A régi sulimnál van egy körforgalom, ott van a Flórián utca. Suli előtt mindig oda mentünk cigizni. Meg tinédzser koromba inni. Igazából nincs is ott semmi. Csak egy üzlet, ahol mindenkit kiszolgálnak piával és cigivel. Mármint a kiskorúakat. Drága üzlet. Azt sem tudom, hogy ottvan-e még, vagy már bezárták?! Szóval ott voltam. Egyedül. Ültem a lépcsőn (amin régen mindig szotyiztunk). És elhagytam a kabátomat. Azt a bőrkabátot, amit anyától kaptam születésnapomra. Tudtam, hogy hol vettem le utoljára és elmentem megkeresni. Sétáltam. Körbementem a sétálóutcán. Volt valami betonfal. Ott volt Ő. Nem tudom ki volt. Egy férfi. Arra emlékszem. Magas. És kicsit idősebb. (Talán akkor kellett volna erről írjak, amikor még tiszta volt az álom, most már kicsit homályos.) Hosszú szürke szövetkabátja volt.
Ott feküdtem. Nem én, vagyis igen, mert magamat láttam, ahogy ott fekszem előtte. Magamba sikítoztam, ahogy láttam magamat. Undorító volt. Megalázva éreztem magamat meztelenül. Tiszta vér volt minden. Mindenhol csak vér. Kb. 5 liter vérünk van, de én többnek láttam. Ott volt a férfi mellett egy kivágott fán a kabátom. Leültem arra a törzsre és néztem magamat. Megcsonkítva. Meztelenül. Nagyon fáztam, felhúztam a kabátomat, vagyis csak a hátamra raktam és néztem magam.
Tiszta vér volt minden. És a férfi csak állt fölöttem és nézett. Nem szólt hozzám. Zavaros volt. Magamat láttam meggyilkolva és magát a gyilkost. Nem beszélgettünk. Ültem. Vér. Felálltam és visszamentem a Flórián utcába. Mindenhol csak vér. Nem ismerem Őt. Valaki megtette.
Többnek láttam, mint 5 liter. Pacákban. Szétfolyva, megalázva és meztelenül.

Számon tartom az ilyen álmaimat. Fontosak.

Annyi mindenről kéne írni. Annyi ember érdekel, és senki nem ír. Mindenki hallgat. Mindenki elfelejti a blogot. Elfelejti a másikat. Igazából sosem értettem, hogy mi alapján jutok néha eszükbe az embereknek. Állandóan ígérgetnek. Valaki jót, valaki rosszat. Nem hiszek a barátságban. Félek megnyílni bárkinek. Félek bárkinek beszélni arról, hogy mi megy körülöttem, mi zajlik le bennem nap mint nap a metrón vagy arra várva. Amikor átlépem azt a biztonsági a sávot.
Nem tudok hinni és bízni benned. Háromszor megtettem. És te mindháromszor ... Nem tudom. Csak az a mondat jár a fejembe, amit nem olyan rég írtam ide... hogy végül mi is csak ismerősök leszünk facebook-on és más semmi több. Igazából már rég így van. Ismerősök vagyunk. Néha eszedbe jutok egy pillanatra, de az is tovaszáll. Már azt sem tudom lassan megmondani, hogy a szemed formája mandula vagy inkább csík? Túlzás. De milyen színű most a hajad? Komolyan kérdezem. Mert én nem tudom megmondani. Istenem, bár ne lennék olyan naív és buta. Bár ne adnék esélyt mindig és mindig. El sem tudod képzelni mi fájdalom van bennem.

Fel semtudod mérni, mekkora darabot téptél ki belőlem!

És talán már soha nem is fogod megtudni.

Buksi:
cicaaaaaaaa
megakarlak szimatolgatni
Én:
most fürödtem, úgyhogy vanilla illatom van és testápoló:D
Buksi:
tegnap előtt a te pólódba aludtam
az már nem is jó én az izzadságodat akarom érezni:D

Azt hiszem ezt nevezik tiszta szerelemnek, amikor már nem számít, hogy milyen illatod/szagod van, szőrös-e a lábad, kócos-e a hajad, csak egyszerűen szeret.

Meggyújtottam... És akkor nekikezdek.

Álomkór. Encephalitis.
Vannak dolgok, amik utána óriási hiányérzetem van. Nem emberekről van szó, nem is érzésekről. Legszívesebben benyomnám a replay gombot, hogy soha ne érjen véget. Óriási hatással vannak rám. Tudjátok... ahhoz hasonló ez az érzés, amikor kiskorunkba van egy énekes, egy színész, akit bálványozunk, teleragasztjuk azzal az undorító cellux ragasztóval a falunkat a posztereikkel, amiket a gagyi tinimagazinok közepéről tépkedünk ki nagy óvatosággal, hogy nehogy szétszakadjon. (Imádlak Britney Spears! hahaha) Később úgyis letépkedjük. Esetleg azért, mert a kedves testvérünk felidegesít minket, vagy szimplán azért... mert változunk. De ott marad valami lyuk. Vagy nem tudom. Lehet ez csak rám igaz. (Határozott igen, a közönség is megszavazta!)
És most ugyanígy érzem magam. Befejeztem Dextert és... ott tátong valami lyuk a mellkasomban. Megnéztem az Ébredések című filmet és nem tudom. Óriási ez a lyuk. Nem tudja most senki és semmi betölteni. Folyton nyomom a youtube-n az indítás gombot, pedig még vége sincs annak a zenének, ami a filmbe volt. De egyszer vége lesz... és egyszerűen nem akarom. Újra és újra át akarom élni azokat a pillanatokat, amit okozott az a rész, az a film, az a történet, a szereplők. Olyan valóságosnak képzelem az egészet (Mert valójában igaztörténet!) és olyan közelinek, mint a szomszédot, aki állandóan megkérdezi, ha hazajövök, hogy "Hazajöttél? És mikor mész?". Pedig sokszor még le se pakoltam, de már azt akarja, hogy menjek. De végetér a zene és tudom, hogy holnap már nem hoz ilyen mámoros állapotba, véget ér ez az érzés és ez is elmúlik. És holnapra ugyanúgy változunk. Megváltozunk. Több hajszálunk hullik ki, nő a körmünk, regenerálódik a májunk, rosszabbodik a látásunk, sorvadnak a csontjaink. Semmi sem az állandó. Még az idő sem. Holnapra talán kisüt. És megint vége lett a zenének. Érzem, ahogy lassan elpárolog belőlem az az érzés. Már nem ugyanaz, mint akkor, amikor néztem a filmet. Már nem ugyanaz, amikor először rákerestem az interneten, megtaláltam és elkezdtem hallgatni youtube-n. Elpárolog. Eltűnik. Szertefoszlik. Szétmállik. Kettétör.
Egyáltalán van olyan dolog, ami állandó? A 21 órát felváltja a 22, azt pedig a 23. És már a zene sem ugyanaz. Tudom, ha továbbra is ezt hallgatom, megunom.
Bárcsak valami állandó lenne és ne tátongana bennem egy óriási lyuk.

"Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából."