Túl sok volt az utóbbi két hét érzelmileg. El sem tudjátok hinni, hogy néha mennyire hiányzik az otthon melege, hogy bekucorodjak a számítógéphez, blogoljak, olvasgassak, beszélgessek, képeket nézegessek és önmagamat boncolgassam. Itthon más. Minden más.
Az ágy illata, a meleg radiátor, a tea íze, az önműködő kávéfőzőnk és a széteső ruhaszárító is más. Mindennek megvan a maga varázsa.
Nagyon megterhelt ez a két hét. A rengeteg veszekedés, a záporozó könnyeim, a sok utazás, a veszekedés, a munka és a veszekedés, az agyam folytonos kattogása, a bűntudattal való megbirkózás, a sok meghívás és elutasítás, a sok tanulnivaló, a betegség, hogy nem tudom mi lesz veled és még sorolhatnám.. Sok. Sok. Besokaltam. Nem is tudom mihez lenne kedvem.
Egy idő után már a tea íze is fanyarrá válik a számban és az sem esik jól. Nem nyugtatja meg az idegeimet. Talán most is kéne. Sokat sírtam. Pedig még a felét sem idéztem fel anyának arról, ami igazából történt. "Borzalmak temetője".. nincsenek definíciók, se semmi. És Te most olvasod és azt hiszed, megint nagyon szomorú és bágyadt vagyok, ami nem igaz. Részben igaz. Egyszerűen muszáj kiírni magamból a dolgokat, ezt a sok kérdőjelet, mert úgy érzem bekattanok. Bekattanok.
Fojtogatnak a kimondatlan szavak, a fel nem tett kérdések, az el nem mondott érzelmek, a megszakadó barátságok, a fel-felvillanó múltbéli képek. Mert igen. Beszéltem róla. Kétszer is. Másodszor részegen... és az valahogy jobban fájt. Nem akartam róla, de a "Requiem for a Dream"-el rákényszerítettél. Soha nem éreztem magamat olyan erősnek, mint akkor, mert sírás nélkül kellett elmondanom... és akkor úgy éreztem abba a hidegbe, hogy a kezembe tartom az életemet. Sírás, könnyek nélkül mondtam el. A kezembe tartottam az életemet úgy, hogy közbe nem éreztem azt, hogy darabokra hullok. Megint száz és ezer darabban leszek. Ez olyan nagy súlyú dolog, mintha egy tizenéves be kéne vallja otthon, hogy terhes. Szóval éreznetek kell. Elmondani egy hatalmas dolgot, ami szomorú és megrázó, úgy hogy nem szabad sírnod.. De másodszor nem volt ilyen. Darabokra hulltam. Nem mehet minden egyszerre. Nem akarhatok ennyi mindent. És mégis...
Túl zavaros ez a víz. És összezagyváltam minden hülyeséget, aminek a felét nem értheted...
Ki kell adni valamikor.

Bekattanok.

A "Johnny Cash - Personal Jesus"-a jókedvre derít. Tudjátok milyen jó reggel hallgatni? Egyik reggel a Móriczról kellett lesétáljak és közbe cigiztem... Éreztetek már olyat, hogy a zenétől kiugranátok a bőrötökből? Vagy nem is tudom... Elkezd bizseregni mindenetek és nem tudom. Most is rágyújtanék. Ez a zene fura hatással van rám. Eszembe jutott a spirál. Talán azért, mert tegnap visszolvasgattam a régi bejegyzéseimet. Ez a zene is olyan spirálos. Csak húz és húz befele..

Ezzel a munkával az emberek kitépik a lelkem egy-egy darabjait. A mai nap folyamán pedig egy óriási húsdarabot téptek ki belőlem, de tűrtem, nyeltem egyet... mert nem tehetek mást, nem szólhatok vissza, nem küldhetem el a picsába (bocsánat, már megint mocskos a szám), ők pedig visszaélnek ezzel és bántanak. Azt hiszem eltanulom munkatársam jól bevált módszerét. Elvégre nem mondok semmi csúnyát, csak a munkám végzem, köszönök, osztok. Igazából nem panaszkodom, mert összességébe nagyon szeretem az újságosztást. Felér egy pszichiáteri munkával és ezt most komolyan mondom. Annyi mindent megtudok az emberekről.
Még mindenki más ébredezik, én már futok a mókuskerékbe. Fel a lépcsőn, fel a mozgólépcsőn, le a lépcsőn, rohanás a pirosban, hogy elérjem a villamost...és amikor gyalogolni kell, gyújtom a cigarettát...és senki se hallja, de én énekelek, mosolygok... mert újra elkezdődik egy nap. Vigasztalnak a kis zenéim, vigasztalsz te. Nincs idő megállni, mert jár a kezem, jár a szám, jár a lábam, a táska húzza a vállam, az újságtól fáj a karom, de megyek, csinálom.
Csodálatos reggelente Budapest. Olyan nyugodt. Még a Blahára is ezt kell mondanom. Ébredeznek a haldokló lelkek, mégis olyan csendes, nincs autózsivaj, zenészek tömkelege, politikusok és őrült vallási fanatikusok, akik meg akarnak győzni az igazukról.

..de mégis darabokat téptek ki a lelkemből.

"Egyszer ment a tévében egy dokumentumfilm az óriás tintahalakról, megmutatták, hogyan lövelli ki magából a szépiafestéket, amikor meg akar pattanni az ellenség elől. A gyönyörű fekete festék úgy sötét ködbe burkolta; ez volt az elterelő hadművelet. Ilyen érzés az alkohol is a véremben. Ez a tintahal festéke, és el fog vakítani engem, hogy megléphessek mindentől, ami fáj."

Mellettem szuszmogtál. Igazából el sem tudom mondani, hogy milyen érzelmek kavarognak bennem. Nem mondanám, hogy üresség, de azt sem, hogy boldogság. Egyszerűen elfogadtam, hogy te ott vagy, én Pesten, aztán lesz ami. Jólesett csak ülni, cigarettázni, inni a bort és beszélgetni. Nevetni, sírni, sírni, nevetni. Nem tudom. Azt hiszem el tudom most már fogadni, hogy elsodort az élet minket egymás mellől... Nehéz, de muszáj. Lényegében te is ugyanebben a helyzetben vagy. Nincs senki melletted, akivel meg tudnád beszélni a dolgokat, monoton minden.
Holnap felmondok a munkahelyemen. Egy kicsit hiányozni fog. Nem tudom.

Magánnyal küzdő másnap.

Te voltált a kedvencem az összes közül. Soha nem kellett magyarázkodnom, megértetted a hülyeségeimet és akkor is támogattál, amikor különféle gondolataim voltak. Emlékszem, amikor kiültünk a fűbe és nevettünk, nevettünk, és.... nevettünk. Az volt életem egyik legjobb élménye. Nem tudom elfelejteni. Amikor ellopták a cuccainkat és a buszon blicceltél és a félelemtől nevettünk. Tud az ember félelmében nevetni? Az utóbbi egy évben nagyon megromlott a kapcsolatunk, nem is kérdés, hogy miért. De talán most pontot tudunk tenni erre. Átértékeltük az egymás érzett hiányt. Talán ha mindennap mellettem lennél, sokkal könnyebb lenne minden. Tudnánk sutyorogni meg nevetni sokat és bármilyen fáradt lennék, elmennénk koncertre. Még egy ilyen őrültet, mint Te... soha a büdös életebe nem fogok találni. Te vagy az, aki csodálattal áll mellettem a boncterembe és káprázó tekintettel figyeli velem együtt a testet. Nem tudlak elengedi. Talán, ha most itt lennél velem, meg tudnánk csinálni a kis tervünket. Nekünk össze kéne költöznünk. Egy apró lakásba, amit a magunk módján otthonossá varázsolunk. Egy csipetnyi szeretettel és tömény őrülettel vegyítve. Hiányzol. Várlak. Gyere vissza.

Pest nagyon ijesztő nélküled.

Olyan táncolhatnékom van. Hallgatom az ősrégi RnB zenéket és énekelek. Kinézek az ablakon és süt a nap. Csodálatos, ahogy ráesik a virágokra és az ágyra a napfény. Tökéletes a belső nyugalom. Ilyen kéne mindig. És táncolni.

Ősz van. Már találkoztam gesztenyékkel. Igen, találkoztam. Oda és vissza vagyok tőlük. Csodaszép ősznek nézünk elébe. Én őszi lány vagyok. Kellett valami újdonság. Igaából már a téli kinézet is megvan. Mindig csak a képet cserélem le. És az idézetet. Meg a színeket. Sohasem voltam nagy html zseni, így is csoda, hogy ezeket átlátom a csapdanis sablonba... Tényleg ám. Snassz feketét nem szeretnék. Vége a fekete korszaknak. Bevackoltam magam ide a kis őszies hangulatú blogomba, anyukám puha szőrű fürdőköpenyébe, cigivel a kezembe, a Fever-t hallgatva.. azt hiszem már csak egy pohár bor hiányzik. Talán még a filmem végét is megnézem. A Ray -t. Csodaszép egy film. Jazz-es hangulatom van. Szeretem a jazz-t. Ezért meg is nézem a filmet.

Mindig ilyen kéne. Írni a semmiről. Nektek. Jó éjszakát!

Talán azért nem írok, mert nincs is miről. És nincs idő. Tegnap ezt már említettem. Nincs egy hely, ahová bevackolnám magam és írnék. Visszaolvastam pár bejegyzésemet. Nem is emlékeztem, hogy miket írkáltam ide az utóbbi fél évben. Történtek ilyen dolgok? Időm sincs gondolkodni. Sokszor, csak az estét várom, hogy lezuhanyozzak és lefeküdjek aludni. Megint gyötörnek a furcsa álmok. Úszok valami mocskos vízben és cetliket kell összegyűjtenem. Nem is létezik ilyen szó. Igazából úszni sem tudok. Ellopták a piros táskám. Mit tudom én. Szóval gyötörnek a furcsa álmok. De az utóbbi 3 napba nyugodtan aludtam. Talán mert nincs stressz, munka, iskola. És mert mellettem aludtál. Ja meg volt kispárnám. Egyszerűen nem tudok kispárna nélkül aludni. Éjjelente többször felkelek, felülök az ágyban és visszafekszem. Nem alszom túl jól. Nincs kispárnám. Üres a falam. Csak az a térkép van kirakva, amire rá van írva a nevünk. Egy térkép. Az ajándékút, hogy elmentünk Párizsba. Mert voltam Párizsban és ennyi. Megérdemeltem. De tényleg. Évek óta sóvárogtam erre az útra. Láttam kis franciaerkélyes lakásokat. Életet képzeltem bele. A saját életemet. Szóval csak az a térkép van, amire rá van írva a nevünk és be vannak jelölve a fő látványosságok. De még a közös képünk sincs ott. Mert mindig nálatok hagyom. Pedig kéne. Talán kevésbé hiányoznál, mint általában. Nincs is egymásra időnk. Nemsokára minden a régi kerékvágásba lesz. Otthagyom azt a rohadt éttermet és elmegyek újságot osztani. Mert jelen helyzetemben nem tehetem meg, hogy nem dolgozom. Muszáj.