Annyi mindenről kéne írni. Annyi ember érdekel, és senki nem ír. Mindenki hallgat. Mindenki elfelejti a blogot. Elfelejti a másikat. Igazából sosem értettem, hogy mi alapján jutok néha eszükbe az embereknek. Állandóan ígérgetnek. Valaki jót, valaki rosszat. Nem hiszek a barátságban. Félek megnyílni bárkinek. Félek bárkinek beszélni arról, hogy mi megy körülöttem, mi zajlik le bennem nap mint nap a metrón vagy arra várva. Amikor átlépem azt a biztonsági a sávot.
Nem tudok hinni és bízni benned. Háromszor megtettem. És te mindháromszor ... Nem tudom. Csak az a mondat jár a fejembe, amit nem olyan rég írtam ide... hogy végül mi is csak ismerősök leszünk facebook-on és más semmi több. Igazából már rég így van. Ismerősök vagyunk. Néha eszedbe jutok egy pillanatra, de az is tovaszáll. Már azt sem tudom lassan megmondani, hogy a szemed formája mandula vagy inkább csík? Túlzás. De milyen színű most a hajad? Komolyan kérdezem. Mert én nem tudom megmondani. Istenem, bár ne lennék olyan naív és buta. Bár ne adnék esélyt mindig és mindig. El sem tudod képzelni mi fájdalom van bennem.

Fel semtudod mérni, mekkora darabot téptél ki belőlem!

És talán már soha nem is fogod megtudni.