Sok az a 8 perc. Néha annyin múlik az egész élet. Vagy hogy időben hazaérj. Egy busz. Egy vonat indulása. Egy kapcsolat. Sok az a 8 perc. A legnagyobb fájdalmam az egész kiMaszott életemben, hogy vannak emberek, akik csak úgy kisétálnak az életemből. Nem lehet ellene semmit tenni. Csak úgy megtörténik. Fogják magukat és csak úgy kisétálnak és eltűnnek. Nem fogjuk soha többé egymást látni. És amikor megöregszünk, ugyanúgy járunk, mint novellánk főszereplője. Kérdések merülnek fel bennünk. Emlékezük. Emlékezni próbálunk egymás kócos hajára, csillogó szemére, valami közösre, ami csak rólunk szólt és senki másról. Esküszöm a kimaszott életre, a legnagyobb fájdalmam az, hogy vannak emberek, akik kisétálnak az életemből. Nekem senki ne mondjon közhelyeket, hogy meg lehet akadályozni meg ilyen elcsépelt szövegeket. Ne mondjanak. Én tudom. Fogják magukat és eltűnnek. Nem lehet sehogy megakadályozni. Nincs senkim. Mármint most olyan barát-félére gondolok. Értitek. Volt egy barátnőm. Tudjátok olyan "Meredith-Christina"-féle barátságra gondolok. Volt egy. Akinek nem kellett magyaráznom dolgokat, hanem tudta és ennyi. Aztán ő sincs. Ő se lesz. Fogta magát és kisétált. Nincs olyan ember, aki ott lenne velem a szarban. Pedig még mindig őrzöm a képünket a "Mérgeinkről" meg úgy a tavalyi évünket.
Folyamatosan traumák érnek. Tényleg. De az is lehet, hogy túlérzékeny vagyok. Nem tudom. Annyira nem érdekel. Kék Phillip Morris-t szívtam. Már kicsit több mint 4 éve pöfékelek. Tudjátok mit jelent nekem a cigaretta? Nem fontos.
Tegnap volt a szökőnap. Sok ember nem tudja, de igazából 24-én van a szökőnap és nem 29-én. Én is nemrég óta tudom ezt az információt. Még pár hónappal ezelőtt a tv-ben hallottam. Meglepődtem rajta. Eddig akinek tudtam, eldicsekedtem ezzel az információval. 24.-e Igazából tudnom kellett volna. Vagy nem tudom. Általában ezeket meg szoktam érezni. Szoktam kapni jeleket. Már lassan 30 órája, hogy nem gyújtottam rá. És ahogy leírtam ezt a mondatot, a könnyem is kijött. Oké, tudom, ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, hogy lerakom a cigarettát. De nem így akartam. Ahogy az első csókot sem. Meg úgy sok mindent a rohadt életbe. Magamtól akartam lerakni, nem kényszerből. Kaparni tudnám a falat és sírni. Röhögjetek a francba. Már nem érdekel semmi.... Lebegek a semmiben. Nem tudom. Nem értelmezhető. Tramuák érnek. És tessék, összesírtam a billentyűzetet.
Érthetetlen. Zagyvaság. Undorító minden.
Utállak, hogy elfelejtettél. Utállak, mert így viselkedsz. Utállak, hogy elhagytél. Utállak, mert rajtad kívül nem volt senki más. Utállak, mert elvett tőlem. Utállak, mert ennyire vak vagy. Utállak. Utállak, gyűlöllek és mégis úgy hiányzol.


(Mindennap megfogadom, hogy holnap új élet. Új élet. Nélküled. Nélkületek. Megtanulok temetni. Téged. Titeket. Temetek. Mindent eltemetek. Mód Ervin is megírta. Levelet, fényképet, mindent elégetek. Új élet. Cigaretta nélkül és nélküled. Méregmentes. Irány az elvonó.)